Mitmivan a Dolomitokban?

 

Idén kurva sokat voltunk otthon, Magyarországon. Ha értelmezzük az előző mondatot, akkor megegyezhetünk abban, hogy szégyeljem magam azért, amiért leírtam. Úgyhogy helyesbítek. Idén kizárólag úgy tudtunk hazamenni, hogy mindig valami fostalicskát kellett arrébb tolni, vagy szarzuhany alá kellett állni, vagy ezek kombinációja. Kijött a Napirajz könyv, voltunk az egyik legjobb haverjaim esküvőjén, de ezeket, és az óvó-védő-feltöltő családi perceket leszámítva egy felejthető turhadomb-fejelés volt valamennyi hazalátogatásunk. Most nem fogok tovább puffogni, inkább beleállok homlokkal az optimizmusba és azt mondom, szeretnék egyszer Hajdúszoboszlón nyaralni. Nyaralni.

Most megint hazafelé készülünk. Indulok a Magyar Köztársaság Pályakerékpár Országos Bajnokságán. (augusztus 21-24, Millenáris Velodrom, Szabó J. u. 3. Nem Budán, hanem a Thököly-Stefánia sarkán, abslussz, ungefér, cuzammen, kb.) Ezen kívül még mindig cégmegszüntetés (nemereszt, bazmeg, nemereszt!!!), fogorvos (itt egy tömés 600 euro, és egy bevándorló, félkezű szerb csinálja. Állítólag jobb, ha két napig előtte Lidokainban ázol, köldöktől felfelé, de nyilván túlzott a letépett arcú lány, mielőtt rábaszták volna a rohammentő ajtaját.) Szóval megint rohanás, megint érthetetlen számszaki kifejezések, egy 202-es törvény 2005-ös módosítását kiegészítő 2007-es szabály, ami viszont nem biztos, hogy érvényes rám. Ha még 28 éves korom előtt kitöltöttem egy Z-876-Usz./II-7B-t, és ott az 5-ös rubrikában azt jelöltem meg, hogy bruttó 9 forint alatt maradok, akkor igen. Ha nem, akkor sajnos újabb 434.120 forint megy a 13200000-000.....

Itt lakom a hegy alatt. Húz. A fogas alatt ott van a pár bakancsom. Van 20, 30, 42 és 60 literes hátizsákom. Van 4 fokig komfort hálózsákom, szintetikus töltettel. Van derékaljam. Van három pár technikai zokni. Van zsebkésem. Van tájolóm. Van elsősegélykészletem. Van egy doboz gyufám, egy kis nejlonban. Van egy zseb Moleskine-em, és radírosvégű grafitceruzám is.

MI - A - FASZT - KERESEK - ITT, - LENT?

Jó, most sokat kell biciklizni az anaerob küszöbön, mert jövő héten, csütrötökön, délelőtt tíz órakor el kell szabadítanom minden állati erőmet és kevesebb, mint 12 másodperc alatt kell megtennem kerékpárral 200 métert. Most minden mást is kell csinálnom...

Meglesz ez a verseny. Aztán visszajövünk. Felmegyünk a Casarotába, megnézzük, az újgazdái hogyan muzsikálnak. Megalszunk a bivakban, aztán másnap a Cornetto csúcsán keresztül, a Vigolana déli gerincén leereszkedünk Trentoba és onnan hazavonatozunk.

Vagy elmegyünk vonattal Borgoba, onna Telvébe, onnan pedig fel a Lagoraiba, és a Cima d'Asta alatti tó partján elalszunk egyet. Megpróbálom majd lefényképezni a tóban tükröződő holdat.

----

Mai bölcsességmorzsám pedig legyen számotokra ez:

Csak az költözzön csendes, nyugodt helyre (hegyre), akinek még sok gondolkodnivalója van. Olyan, akinek még sok újat tartogat az emberi faj empirikus elemzése. Aki ezen már túljutott és az elemző fázisban van, az csak hegyikecskét fényképezni jöjjön, meg lábat lógatni. A nagyaváros ebből a szempontból sokkal védettebb hely. Ott minden napra jut elég agybaszó élmény, hogy ne juss el bizonyos felismerésekig.

----

Nagyon húz a hegy. Fel kell menni rá. Tényleg z antik Lanzinoi utat még el sem meséltem, pedig... Na majd legközelebb.

Ötödik napja vagyunk itthon. Ebben volt négy nap Budapest. Volt benne egy Magyar Képregényfesztivál. Volt benne hússütés Ninjánál, voltak benne olyan találkozások, amikkel vagy én, vagy mások tartoztak magunknak, már jó régen. Volt benne lelki épülés, volt benne szivet melengető, de ahogy mindig, volt benne szivet facsaró, keserű-hideg is.

Most a Képregényfesztiválról írnék, mert mostmár úgy gondolom, írnom kell róla. Én alapvetően egy naív ember vagyok. Idealista is vagyok. És kiugrott reklámszakember is vagyok. Mi vagyok még? Szerzője vagyok egy blognak, ami lassan harmadik éve fut. Rajzok vannak rajta, művészi értékük nincs, talán minden harmincadiknak talán, de azoknak is inkább gondolatiságukban. A többi huszonkilenceknek még gondolatiságuk sincs, nemhogy azokban művészet legyen. Ezt a blogot naponta 4-6 ezerszer töltik be. A blog első két évéből készült könyv eddig nagyjából 2300 példányban fogyott. Minden szempontból azt mondhatjuk, hogy siker.

A tavalyi képregény fesztiválra pusztán kíváncsiságból mentem el. Kopaszodó, alacsony emberkének álcáztam magam, és tájékozódtam, vásároltam, próbáltam utánajárni, mit is jelent a magyar képregény, mit is jelent magyar képregényesnek lenni. Aztán a Pinkhellekből és internetes oldalakról sok mindent megtanultam. Például azt, hogy a magyar képregényesek nem rajzolók, vagy írók, hanem alkotók. Megtudtam, hogy a magyar képregény fórumai és kiadványai nem a szórakoztatást tűzik ki elsősorban céljuknak, hanem a szcénában alkotók alkotásait szeretnék megosztani a közönséggel. (Btw. a közönség megteremtését is céljuknak érzik, természetesen). Megtudtam, hogy egyes Batman sorozatok kevesebb művészi értékkel bírnak, mint más Batman sorozatok. Megtudtam, hogy egy itthon tevékenykedő alkotónak el kell kezdenie egy stripet, majd nem folytatni, hanem egy sohasem elkészülő antológiába önteni gyémántértékű idejének piciny cseppjeit. Megtudtam, hogy egy vicces strip lehet úgy vicces, hogy nem vicces. Megtudtam, hogy egy olyan művészeti ágnak, aminek itthon mondjuk van 6 profi és 26 amatőr alkotója, illetve a stabil olvasótábora országos szinten 15 ezer fő, mondjuk, tehát ennek a művészeti ágnak vannak kritikusai is. Tehát, hogy értsd: képregény-kritikus. Leírom mégegyszer: magyar képregény kritikus. És tovább, szándékosan utóljára említem meg, megtudtam, hogy a napirajz értéktelen. Megtudtam, hogy a napirajz olvasói primitív emberek, a Móricka és Szaft közönségével egyenértékűek. Megtudtam, hogy a Napirajz könyv megjelenése a magyar képregényélet doberdója, hirosimája. Jellemző és elszomorító jelenség. Természetesen voltak, akik a könyv védelmére keltek. Voltak, akik nagyon szépen kifejtették, hogy egy cirokseprőtől elsősorban a por eltávolítását várjuk el, másodorban azt, hogy légiközlekedésre is legyen alkalmas. A könyv megjelenése és sikere, illetve a dedikálásokon készült videofelvételek tanulsága szerint a napirajz közönsége nem Móricka és Szaft olvasókból kerül ki, viszont túlnyomó többségük nem képregény olvasó, viszont nyitott a műfajra, hiszen megvette a könyvet.

(a hazai alkotók most felhördülnek, emiatt leírom: a napirajz nem képregény, csak hatásmechanizmusában hasonló -ti.: "rajz"+"szöveg", én sem vagyok képregényes, csak ilyen...ember)

A napirajz közönsége még abban egyedülálló, hogy abszolut, de abszolut heterogén. Az autószerelőtől az állattenyésztőn át az akadémiai professzorig, a bölcsésztől a szakmunkásig, a rendezőtől a rendszergazdáig, a színésztől az ornitológusig, fizikusokig minden szegmensből vannak benne. Zsidó fiatalok és fasiszták, krsna-tudatúak és külföldi magyar diaszpórák, kerékpáros futárpunkok és csíkszeműveges menedzserek is az olvasóihoz tartoznak.

Arra gondoltam, hogy most, a Negyedik Magyar Képregényfesztiválra ugyanúgy fogok majd megérkezni, mint a harmadikra. Csendben, szerényen, természetesen. Leülök, és mind a két napon dedikálok majd, bárkivel szívesen elbeszélgetek, és egy nagy levegővétellel nem gondolok arra a szakmai attitűdre, ami a napirajzot körülveszi. Kaptam elismerést Gróf Balázstól, Marabutól, most kaptam dedikált példányt a Spirálból, úgy gondolom, ez nekem elég.

Arra gondoltam, hogy vajon Bayer Antal odajön-e? Írt egy kritikát a blogjára a Napirajzról. Nagyon tisztességes kritikát. Volt benne egy gondolat, miszerint nem nagyon tud engem elképzelni a rajzaim alapján. Nem látja a Merényi Dánielt a Napirajz mögött.

Arra gondoltam, most talán kezet foghatunk, egymás szemébe nézhetünk, egymásra mosolyoghatunk. Arra gondoltam, itt vagyok, semmi púder és póz, ez vagyok én. Bayer úr jött. Közölte, hogy hatkor bezárják a termet és a dedikálást inkább folytassuk kint. A  Magyar Képregénykiadók Szövetségének elnöke így lépett személyes kontaktusba "velem".

Ez nem bírálat. Nem vagyok csalódott. (De). Nem vártam semmit. (Azért VALAMIT vártam.) Arra gondoltam, hogy a napirajz népszerűségét nem adnám oda banner formájában bankoknak, utazási irodáknak, de odaadnám szívesen olyan magyar kiadványoknak, mint amilyen a Spirál.

A hétvége tanulsága az volt, hogy ha magam indultam el, akkor magamnak is kell továbbmennem. Ha valahol nem látnak szivesen, oda nem kell elmenni. A Castroban is dedikáltam, de legalább ingyen volt az asztal, és vissza is köszöntek. Joey Zaza monológja jut eszembe, mielőtt helikopterről végiglövette volna a Keresztapában a new-yorki családok fejeit.
Nem adtátok meg a kellő tiszteletet.

Pedig nekem egy egészen kicsi is elég lett volna. Egy biccentés.

Nagyon sok sikert kívánok a magyar alkotóknak, kiadóiknak, kritikusoknak. Őszinte szívvel kívánok sok szerencsét, alkotóvágyat, sok remek ötletet és fórumot. Magasba törő eladási számokat kívánok. Fesztiválsikereket. Olvasókat kívánok. Nagyon meghitt és sikeres 5. Magyar Képregényfesztivált kívánok. Majd elolvasom, milyen volt.

Üdvözlettel:
a fakezű, primitív, vulgáris.

Dario: Majd a fúróhegyeket cseréld ki, Beppi, mert égeti a csöveket!
Én: Nemtom, mert nincsenek újak.
Dario: Hát milyen elbaszott műhely ez, mi, Pietro ?!
Pietro:  Műhely? Nem az a baj, ÉN miért nem vagyok inkább fogorvos!
Dario: Vagy inkább fodrász!
Pietro: Nem, fodrász az nem, fogorvos!
Dario: Az is úgy kezdi...

Én nem tudom, bazmeg. Komolyan, így nyitva van most vagy ötven böngészőablak, mindegyikben meteorológia, esőűző varázslatok, és Aigner Szilárd önéletrajza, rakéták, amiket a toposzférában kell felrobbantani, illetve hogy milyen töltet kell beléjük. Múlt héten fasza idő volt, jó, nem az a faszlengető május, de legalább napi 670 mm alatt maradt a csapadék mennyisége. Erre a hétre elmondható, hogy tegnap 3 órán keresztül nem esett. Olvasom közben, hogy egy éves kakas vérét kell felfogni egy fél pingponglabdával majd holdtöltekor elásni a kertben, lehetőleg valami egyszikű alá, plusz versike...nem tudom, 21 nap szárazságot garantál a módszer.

Elkezdtem a múlt héten komolyan edzeni, a futás mellé finoman beraktam 5 kerékpáros edzést, ami azt jelent, hogy a hét hét napján nyolc edzésem volt úgy, hogy egy pihenőnapon nem csináltam semmit!!!  Erre én azt mondom, így 30 évesen, hogy akár egy élsportolónak sincs ennél többje, jó, persze függ az elvégzett munkától is, de abban sem voltam rossz.

És akkor jön ez a gecisok felhő, meg a hideg, nézem a velo.hu-n, hogy a KSI kupán az első sorban rakja a Heki, a nagy, felfelébe, rövidnadrág, rövidmez, apicsába, itt meg komolyan, kell a nejlonzacskó a cipőbe, a cipőre kamásli, két hosszúujjú mez, meg az esőhaj, a faszomat beleverem, tehetem vissza a sárvédőt, gondolom holnap leesik egy kis hó is, a faszomat az Alpokba, abba, azt írja a Virgilio, hogy Szicíliába megérkezett az afrikai meleg, örülök, tényleg.

Olvasom, hogy sót kell egy héliumos lufiba tenni, három tetszőleges prímszámot, egy kockás papírra, aztán elengedni, majd 500 méter magasan szétlőni légpuskával. Addig fel se visz, bazmeg. Mindegy, 10 nap esőmentességet garantál vele egy azeri védőnő...

Most, hogy faszán elindult a pályaszezon, nyilván ilyenkor kell Bassanora is ráesnie olyan 1300 milliméter csapadéknak, hogy jet-skivel lehessen leborítani a pályán, komolyan, én már nem is tudombazmeg, mit kellene csinálni, asszem veszek két orkát, aztán dagadt ovodásoknak fogom adogatni a heringet 50 eurójával, a biciklimet meg felszerelem a tetőre, rákötöm a rádiót, aztán amatőrködök, vagy mi a geci lesz, a faszom televan.

Ma azt gondoltam, hogy megyek egy hosszút, felpörgetek a Mochenin, S. Orsolába. Aztán kiléptem az ajtón, megkaptam az első litert a nyakamba, oké, ilyen utakon nem megyünk felfelébe szerpentinen, mert elüt a paraszt, a párás szélvédője mögött nyomogatja a telefonját, nem lát, átmegy rajta, annyapicsája, lefelébe meg megfagyok, mint a szar, kész annyi. Jól van, megyek akkor is, legalább négy órát, le a völgyben, fasza lesz, alig 300 méter szint 80 kilométeren, 40 le, 40 vissza, jó lesz.  Roncegnonál, amikor percenként két lavórnyi víz zúgott a nyakamba, és a fogaim között a Vittoriáról odabaszódott szilicium-oxidot sercegtettem már sejtettem, hogy Borgoig lemegyek, ott 180 fok, kormánypöri nélkül, és megverve, mint az óvatosparaszt, 34-16-tal, száztizet pörgetve szépen hazakúszom, hogy verjem bele az összes faszomat ebbe a hegyvidéki, csapadékos, szubtéli, alpesi fos időjárásba, abba.

Üdv,

a pályakerékpáros.

Jamann! Getsam tune! Raddim!

 

 

El lehet olvasni jól?

"Waiting for the blooming grass
Patchy always plays his bass"

 

Na ennyi. Kész. Megyünk futni. Szevasztok. 

Én már komolyan nem is tudom, minek kell blogot írni. Most jöttünk vissza Magyarországról és amit átéltünk...hát... Gondolom, egy nekifutásból urbánfejbúvár most azt tanácsolná, hogy írjam le, mert kiírom magamból, avagy mások is okulhatnak belőle, stb. Nincs drámai helyzet, csak most úgy érzem, hogy megint a keserűség, megint az, hogy már megint milyenek is vagyunk, mi magyarok, hogy mekkora egy semmirekellő, munkakerülő, nemtörődöm senkik. Nyilván ez általánosítás, nyilván nem vonatkozik minden egyes állampolgárra. Nyilván. Csak elindulok haza, van nálam egy majdnem üres mappa, és szorongok, hogy vajon mennyi haragot, dühöt, keserűséget kell majd lenyelnem, amíg mindent elintézek. Eltelik három nap, a mappa szép kövérre duzzad, és én türéshatáron vagyok, az idegrendszerem tiltakozik. Még egy sorszámhúzás és holtan esem össze. Persze ezt is túl-dramatizálom. A bankban kiderült, hogy én vagyok az első kártyás, akivel "fishing" történik. Legalábbis az ő praxisukban. Ez nem gyorsítja fel az eljárást, gondolhatjátok. Megtudom, hogy a bankfiókomban nincs megfelelően felkészült ember, "Brigi", a "kártyásunk" pedig "nem szeret ügyféllel beszélni". (Hamár Brigi és mondjuk nem -mon dieu- "munkatárs"). Nem tudják, mi ilyenkor a teendő. Egy hete tudják, hogy mi a helyzet, elemezték a tranzakciós listámat is (nélkülem!), majd felajánlják, hogy kinyomtatnak egy üzletszabályzatot, nézzek utána (én), hogy a kérdéseimre mi a válasz... A processzus legjobb esetben 60, legrosszabb esetben 90 napig fog tartani. Valószínű (azaz nem 100%-ig biztos), hogy a pénzünket visszakapjuk, de csak ezen idő letelte után. Gondot okoz, hogy a két (2 db) levelet, amiben tájékoztatnak a fejleményekről, Olaszországba kell postázni (az irányítószámaink 5 számjegyűek). A fiókvezető hölgy "valószínűsíti", hogy ki tudják küldeni a leveleket. Ha mégsem, mennek Miskolcra a szülőkhöz, aztán majd ők felhívnak. Nem minősítem ezeket a dolgokat. Indulatos nem, inkább szomorú vagyok.

Innen az V. kerületi rendőrfőkapitányságra megyünk. A kapus érdeklődik, hogy milyen ügyben jöttünk. Elmondom. Kártya-adat lopás? Azt meg hogyan lehetséges, kérdezi gyanakvóan...Teljesen egyértelműen lenéz engem, mert nem takarékbetétkönyvben gyűjtök Daciára, hogy azok az idők elmúltak, éshogy ma már nincsenek jó kis kurvafuttatások, rablógyilkosságok, csak ez a kis nyikhaj a kártyájával. Az ügyeletes tiszt csak két óra leteltével tud fogadni. Addig a március 15-i hősök papírjait kell elintéznie.("csüccsenjenek le ide") A "forradalmárok" elintéztek nekem ennyi időt, ezúton köszi. Persze én voltam akkora böszme, hogy kártyámat lemásolhatták, szóval elkúrtam, úgyhogy be is kussolok. Legalább volt időm tolmácsolni két amerikai hölgynek, útlevél-lopási ügyükben. Aztán feljelentés, aztán fénymásolás (egy van, az épületben, az elsőn, kicsit várjunk, nem probléma). Semmi probléma. Itt, Caldonazzoban uraztak a carabinierik, és majdnem kávét is kaptam. Pedig bevándorló, alja-senki vagyok.

Azt pedig végképp nincs erőm leírni, hogy egy öles joghézagnak köszönhetően most egyszerre két Európai Uniós országban is fizetem a járulékokat, adókat és biztosításokat. Tudjátok, az összes kőműves tegnap ment ki németbe dolgozni. Az összes orvosunk most ment ki Írországba, az összes rendszergazdánk most ment ki Svédországba rendszergazdának. Szóval nem volt idejük felkészülni, minden eshetőségre.

Dehát, annak idején én választottam a legális utat (saját bt, és nem "vásárolt" számlák), szóval teljesen jogos, hogy most rendesen meg is kell baszni ezért.

----

11 körül értünk haza, ide. Idehaza. Egy kicsit punnyadtunk, aztán mentünk egy órácskát az erdőben. Szeretem, hogy itt hallom a saját lépteimet. Az a baj, hogy nem enged magához közelebb a hazám, nem enged olyan közel magához, amennyire én közel szeretnék hozzá lenni. Ez az, ami fáj. Nagyon.

Minden a cigi miatt van. Azzal, hogy megszűnt a stresszes környezet, a pumpás irodaszékbe ragadt seggem is újra szabad, mint a verseny-gerlék, valamit kezdeni kellett a dohányzással. Merthogy art-directornak dohányoznia KELL, mert a pöffentés MILYENSÉGE is egy kommunikációs eszköz. A know-how elhelyez téged az értelmiségi-haladó-trendsetter réteg felső kétharmadának aljától egy kicsit feljebb. Szóval kifogytam a miértekből. (A kedvencem: "jó óránként felállni a monitor mögül, azzal az ürüggyel, hogy elszívok egy cigit". Mostmár innék, folyamatosan csapvizet, azt' óránként hugyoznék, a vesém meg sírna, dejó, dejó!!!)

Rendben, akkor vegyük komolyan a pályakerékpározást, és tűzzük ki célul magunknak azt, hogy indulunk az Országos Bajnokságon, ahol tisztességgel helytállunk, például nem az első körben esünk ki. Akkor edzzünk erre. Jó. Tél van, de Armstrong is belemondta a kameréba, hogy "mintha valaki azt mondta volna, hogy ilyen időben nem lehet biciklizni" -persze mindezt biciklin. Rendben, ez Armstrong és az ott amerika, ott az emberek azt mondják: Meg tudod csinálni, majd valakivel irattatnak egy könyvet.

Szóval tél van, illetve volt, és én felültem az egysebességes kerékpáromra, amit direkt erre a célra készítettem magamnak. 42-16 és akkor ragmeg, le Borgonak, az oda-vissza, összesen egy 45 kilométer, azt munka előtt megbírod simán. Első edzés, és akkor jöjjenek a negatívumok.

1., Nincs oxigén. Eltünt a légkörből és nem szóltak.

2., 42-16 az kemény. Nem kell röhögni, igenis kemény. Később adatokkal bizonyítom.

3., Óriási combjaim vannak, bennük több húsvétra elegendő izommal, jelenleg főleg: minek?

4., Benne, nincs megfelelő keringési rendszer,

5., illetve, ami van, annak oxigénszállító (ami nincs) kapacitása nem elegendő.

6., a 42-16 az kemény. Az út szinte teljesen sík, a következő adatokat rögzítette a POLAR:  átlagsebesség:  25,6 km/ó, Pedálcsapásszám átlag: 72. Pedálcsapásszám max: 123  átlagpulzus: 154 Max: 220 (valószínűleg volt egy felsővezeték valahol, 220 az lehetetlen, mindenesetre a 154 az reálisnak tűnt.  Lám, a 42-16 valóban durva, nekem, még.

7., Dagadt vagyok, bazmeg. 

---mindez novemberben volt.

Sok hét eltelt edzés nélkül, mert szar volt az idő, éppen Magyarországon voltunk, vagy éppen egyszerre ötven képregényt kellett rajzolnom, vagy éppen a hegyekben voltam. A műhelyben a két mester szinte szünet nélkül szívja a cigit, és persze adnak, ha kérek.

Készen lett a csoda pályakerékpár, írtam is róla post. Jön a két ikon, drukkolni nekem az OB-ra, amire valahogy meg-megdöccen a felkészülésem. A héten például mentem volna én, reggelente, fel is keltem, de tejfehér köd üli meg a völgyet, ahol tekerni szoktam. Másfelé pedig nem akarok menni, hegyekre, hidegben, reggel, semmi értelme. Pörgetni szeretnék, lazán, átmozgatni a lábaimat a tavasz előtt, gyűjteni a kilométert, semmi stressz. És nem jutok el. eszem az L-karnitint, legalább az az alig-aerob munkavégzés kicsit lazítson a zsírpárnáimon, de ez kurvára semmi.

Betti rákattant az edzesonline.hu-ra. Mindent elolvasott a futásról, hogy kezdők hogy kezdjék el. Én fejben már kerülgettem a dolgot egy ideje, de valahogy nem akaródzott bevallani magamnak azt az egyszerű tényt, hogy bármit sportoltam komolyan, az edzések MINDIG futással kezdődtek. (még a kajak is, pedig ott ülsz egy hajóban, bazmeg, Tibi). Szóval Betti kiokosodott, és megállíthatatlanul sodródtunk a mai nap felé.

Március egy. Reggel van, például 7.30. A jobb mutatóujjamon van egy bőrkeményedés (110 fokos acéldarabokat érintek meg vele, július óta. de van, de van munkavédelmi kesztyű, de ONNAN már "elmúlt") Szóval van ez a bőrkeményedésem, amivel kicsi ívben el tudom pattintani a csipát a szemzugomból, miközben a kotyogót töltöm. Lejön a kávé, Bettinek is főzök. A trippes-szivárvány színű IKEA szőnyeg szélén ott avázkodik a futócipőm, egy pár ASICS, valaminátor W10, megőrülsz. Fekete-bronz színű, trail-runningra, apafej, ezbazmeg!...Tudod, amikor kijön a három meggy, átlóba. Csócstechnika, basszájba. Na. Iszom a kávét, feltettem egy lemezt  a csajomnak is egyet. Amikor szépen megcsinálja a Pellini a habgyűrűt a spiáter tízszögében, már libben is ki, a turkálós -szintén ASICS- sztreccsnadrágjában, a kis dzsekijében...Ijjjjújjj, de profi a csajom, figyeldoda. Nagyon vicces, hogy neki csak gyerek-futócipőt tudtunk venni. Egy csajnak ne legyen 36-os lába. 35-ös meg főleg ne. 37-től oké a nő...

Mindegy, spróroltunk egy kis pénzt, mert az enyém leértékelt volt, az övé meg helyből félárú, mert gyerek.  Én nem öltöztem annyira zsírul, a sötétkék suhogősban támadtam az ösvényt. Csak azért, hogy a kedvesem még szebb formájában kápráztassa a környéket. Elindultunk a Centa partján, az 5 kilométeres edzésprogram első edzésén. Kezdetben arra gondoltam, hogy ugyan, ez a 8x1 perc futás, közötte 8x2 perc sétával ez bakfitty. Aha. Hát nem. Faszán megpendültek a lábamban ott sem lévő izmok, meg szebben jött a kaka is, amikor visszajöttünk. Szóval minden nagyon rendben van, mindenkinek ajánlom, vegyen cipőt és fusson. Ne a városban, terepen. Igazán jó móka. De tényleg. Valószínűleg a Király, vagy Wesselényi utcákban nem ekkora buli szaladgálni, de szerintem még a Margit-szigeten sem. Engem például gecire taszított a fejpántos csákesz, a kínai tornacipőjében és a SAMSUNG Budapest-run pólóban, komoly arccal. Vagy a Libress-futásos pólóban az a csajszi, akinek fodros nájlonzokni ficcent ki a tornacipőjéből. Igen. Egyébként. Ezek. Amúgy ezek a picsát ezek. Leginkább, amikor egy 60 év körüli ficak, a füléhez tapasztott rádióval, lihegés nélkül ötvennel elszalad mellettem. Két dolog nem volt rajta:  pulzusmérő meg zsír. Na inkább ő....

 

De megint elkalandoztam. szóval a cigi. A cigiről le kell szokni, mert. Mindegy miért, egy ok is elég, le kell. De azt hogy csinálja az ember? Egy rendes dohányos arra a mondatra, hogy "a cigi rákot okoz", megrándítja a vállát. Hogy miért? Rém egyszerű. Amikor a kövér lánynak, vagy a szemüveges fiúnak azt mondja a magazin, hogy: fogadd el magad olyannak, amilyen vagy, pszichésen ugyanazt a feladatot szabják neki, amit a dohányosok már remekül megoldottak. Elfogadták magukat olyannak, amilyennek, azaz dohányosnak. Előjel nélkül. Ezért olyan nehéz leszokni.  Nekem a futás azért kellett, hogy komolyan vegyem saját magam. Az edzést. Hogy az egész mutat valami felé. Úgy, hogy közben is jól érzem magam.  A kedvesemmel futunk egy erdőben. Ebben semmi rossz sincs. Kedden lesz a következő edzésünk. Hétfő Milánó, Stazione, és Decathlon. Kedden már én is sztreccsben nyomom, figyeldoda. Képeket is készítünk majd.

Szóval nem szeretnék olyan fitnessz-kattant lenni, mint sokan az ismerőseim közül. Nem szeretnék átesni a ló túloldalára. Szeretnék az OB-n jól menni. Szeretnék gyönyörűen kidolgozott, barna formákat, hogy beszarjon mindenki. 'Sztígy. Megyek, regenerálódni.

Fussatok ti is!

 

Ui.: most megint nagyon sokat írtam, de ennek egyik oka az, hogy ide, a kommentekbe várok értelmes, szakmai jellegű hozzászólásokat. Páldául tudom, hogy egy sprinternek nem kellenek feltétlenül az állóképességet javító edzések. De mi van a zsírpárnákkal? Mi van a tüdővel, szívvel, vérellátással?  Egy kombináció lenne jó. Mit csináljak heti 3 futóedzés mellett a kerékpáron? Ugye? Nem is egyszerű!  Várom az okos tanácsokat, nagyon!

Szóval, a mai nap kudarc volt. Mármint ahhoz képest, amit vártunk tôle. Tehát nem értünk fel a Fravortra, de mégcsak a Panarottára sem. 4 (négy) kilométerrel elôtte feladtuk. Beültünk Competben egy bárba, ittunk almalevet meg kapucsinót, aztán leavázkodtunk a hegyrôl.

Ott voltunk bukón, hogy a Kompass térképek esetszerûen botrányos valótlanságokat állítanak, olyan túristaösvényekkel kapcsolatban, amiket - amúgy - basznak karbantartani. Hogy, hogy nem, a mai túránk egy ilyenen vezetett volna fel, 2374 méter magasra. Ehelyett 1366-ra úgy érkeztünk, hogy elsétáltunk votják törzs mellett, érinettük Hódmezôvásárhelyt, Tolcsvát, Új-Mexikót, Gorkijt, Jacksonwille-t, majd onnan Szuhogyon keresztül értünk Vetriolo Terme alá. Szerintem tengerzúgást is hallanunk kellett, de Betti szerint a Baktérítô ad ilyen furcsa hangot. Mindegy.

Szóval adott egy domboldal, amin az elsô világháborúban csináltak egy fasza, kavicsos szerpentint, amin a szekerekkel felszállították a puskaport, a golyókat, a kötszert és gramofonlemezeket a hôsiesen határvédô zergetollas vitézeknek. Ehhez épült olyan ötmillió kilométer hosszban erdészeti út. A Sentiero della Pace-t nem ezeken vezetik, hanem ezeket ötvenkilencszer keresztezve, egy más amplitúdójú cikk-cakkban.

Így lehet egy 4 kilométeres szakaszból 14-et csinálni, és közben persze felidegesíted magad, hogy hol a picsában vagy, és miért pont ott. És akkor visszamész az utolsó helyesnek sejtett pontba, és elindulsz másmerre.

Na mindegy, nem akarom hosszúra nyújtani, ma is eltöltöttünk 8 órát természetjárással a jó levegôn, remek idôben. Viszont a Panarottára majd felmegyek egyszer kocsival, nyújtózom egyet, azt köszi. Mássza meg, aki akarja. Nem érdekel tovább.

Szombaton ez jön: A Fravort.

Betti még nem tudja. Úgy tudja, hogy a Panarottáig megyünk, de nem.  Fravort, a fravort jön, ha felenged magára. Tél van, ô meg 23száz-valamennyi. Betti még nem tudja.

Ahogy az ember lassan felnô, jó esetben rájön, hogy a materializmus megfosztja egy csomó értékes dologtól. A tárgyak kultusza, az értük való rajongás, a megszerzésükért tett erôfeszítések mindig másvalamitôl veszik el a figyelmet, az energiát, az idôt. Egy plazmatévé nem ér annyit, mint egy barátnô, egy csöves erôsítô nem ér annyit, mint öt kirándulás a gyerekekkel, egy tuningchip annyit, mint egy bográcsban, barátok segítségével elkészített vörösboros marhapörkölt, egy teleobjektív annyit, mint kenuval leereszkedni a Dunán.

De mi van akkor, amikor a kezed tele horzsolásokkal, a kézfejeden lévô fekete olajat a fikával együtt szétkened az arcodon, amikor a melósnadrág szétszakadt a segged alatt, de ott van elôtted, megcsináltad magadnak. Ötösével lopkodtad össze a perceket, minden héten csak hat reszelôtolásra volt idôd rajta, de elkészült. Nem képzelted el, hogy milyen lesz, csak alakítottad. Sohasem készítettem még magamnak kerékpárt. Na jó, ezt sem egyedül csináltam. De 80%-ban igen. Tudom, mi van a festék alatt. Nincs olyan négyzetmillimétere, ahol ne fogtam volna már meg ötször. Ma, a gyümölcsfeldogozó kamionparkolójában ráültem, és elkezdtem tekerni a pedáljait. Nem tudom leírni az érzést. A munkám gyümölcse mûködik. A menyasszonyról lekerül a fátyol, és igazi arcát mutatja. És jobb, mint amin valaha bringáztam. Merev. Pontos. Reaktív...pont olyan, amilyennek Dario ígérte.

Pegoretti Marcelo Pista.

...avagy Tim Burton flash-vadászat. Azt kérdezi tőlem anyukám: "Kisfiam, te nem voltál ilyen hegyremenős, mi sosem voltunk azok a nagy kirándulók, hát hogyhogy most?" Nem tudom. Amúgy miskolciként a Bükk mindigis evidencia volt, az összes akadályversennyel, a téli sielésekkel. Amikor felmentünk, én mindig apát figyeltem, mert egy fiúnak az első (aztán meg még sok) Isten-élménye az apja. És apa mindig biztosan mozgott az erdőben, tájfutott is, síelt is...De valóban, nekem kimaradt az ösvényen előttem imbolygó SPALO csővázas hátizsák, és a citromsárga vitorlavászonról gyökérkefével gyantát sikáló anyám képe, harántcsíkos bikiniben. Egy óra a Föld körül, Olympos citromlésüvegben napközistea, skoda csomagtartót meg-megrecsegteti a szél.

Aztán Betti jött be az életembe, már akkor hátizsák-, kamásli-, termosz-, bakancstulajdonosként, Baraka katalógussal (azokmegmiskolciak, deciki, asse tudtam, mindegy), digitális képekkel Lachtalból, stb. Mátrai lány, jóhogy. Is. Ez is mindegy. Szóval nem lehet tudni, de mostmár nekem is van mindenem, a felszerelésem pár kivétellel jól működik és hétről hétre nagyobb és nagyobb öröm az erdő és a hegy. Itt válaszolnék egy kedves kommentezőnek Diblöffnek. A kedvesem nem azért jön velem a hegyre, mert én szeretek oda járni, és így többet lehetünk együtt. Ez nagy tévedés. Egyrészt én sohasem várnám el a szerelmemtől, hogy csak azért győzzön le 1500 méter szintet alig járható terepen, mert az nekem jó. Szerintem nem is élnék együtt olyan lánnyal, aki ezt csak a kedvemért megtenné. Az nem egészséges. A csajom azért jön velem (vagy én ővele, látod, hülyeség) szóval azért megyünk együtt, mert mindketten szeretjük ezt csinálni. Van amikor visszafordulunk, pl. tavaly a Panarottáról mert nem bírja, van amikor én kérem, hogy mára fejezzük be, elég volt. Az teljesen normális, hogy egy lány szereti a hegymászást. Szóval megütköztünk ezen a kommenten egy kicsit.

Ma a Campregheri-Pian Dei Pradi átjárót szerettük volna megtalálni. A térképen rengeteg kis kusza út van, szaggatott, meg kevésbé szürke, meg mittomén. A KOMPASS térképekkel már sokszor jártunk úgy, hogy édesfaszom, óhe, stb. Utak nincsenek feltüntetve, viszonyítási pontok, az ösvény nem arra megy, a szintvonalak eltűnnek, egy adott pont az egyik térképükön 865 méterre van a tengerszinttől, a másikon 1003-on, stb. Szóval elindultunk a Centa felé induló ösvényen, majd beértünk a ködbe, a ködből Campregheriig, azaz a körtésbe, ott jobbra és némi keresgélés után meglett az út. Ezzel, innentől kezdve meg lehet majd spórolni másfél órát és kb. 4-5 kilométert aszfalton. Sikeresek voltunk.

Az erdő csendes volt, természetesen senki sem ment ki a nyirokba, az esőbe. Filmdíszlethez hasonlított az egész. Betti blogján sok fénykép lesz majd, ott meglátjátok. Én csak két képet teszek fel. Amin Betti sétál, az a Caldonazzoból a Torre de Sicconi-hoz vezető út. 700 éve építették, a toronnyal együtt. Ezen közlekedtek a helyörség ellátását szolgáló társzekerek. A torony urai a Sicconik voltak, egy-egy sarjuk fontos szerepet töltött be a Trentinoi érsek és Velence közötti diplomáciájában. Aztán jött az első világháború és az osztrák-magyar tüzérek felrobbantották a picsába a tornyot, mert jó viszonyítási pont volt az erődök bombázásához. Kár. Az alapjai még megvannak. 

A másik kép pedig egy űtszéli feszület, kissé a dombra dőlve, mögötte a köd. Talán sikerült lefényképezni a csendet is. No így jártunk ma. Legközelebb egy misztikus út, a Stanga jön...bizony...

Nyilván szombaton legyen a legpocsékabb idő a héten. Nyálkás, hűvös, undorító. Persze ma is felmegyünk a hegyre. Meg kell találnunk egy átjárót a Sommiról a Vigolana aljába. Nem lehet, hogy a keleti oldal támadásához MUSZÁJ kelljen 4 kilométer aszfaltút, ráadásul bazinagy kerülővel. A térkép szerint a Campregheri templom mögött egy szekérút vezet fel, ennek járunk ma utána, aztán kávé Pian de Pradi-ban.

Ilyen az idő, ni! :

 

Ha visszajöttünk, fényképorgia, betűvetés, vax-teszt, fekvenyomás, vízvezeték-szerelés, desszertek tartósítása, fűnyírás szabadkézzel!

Szóval tanulságos hétvégén vagyunk túl. A spenótos spetzle bukéjával a számban még kávé előt, így röviden, annyit szeretnék mondani, hogy mindenki vegyen magának egy jó bakancsot és irány a hegy. A hegyen egy csomó mindent, egy csomó mindenkit meg lehet találni. Meg lehet találni azt a valakit, aki előző életedben voltál. Aki ebben az életedben vagy. Aki lehetnél. Az erdészt. Jézust.

Tegnap a Marzolán voltunk. Ez egy szigethegy, azaz egy vonulatba sem tartozik, tulajdonképpen úgy kell elképzelni, mint egy vulkánt. Azaz körben völgyek vannak, a kilátás lélegzetelállító. Maga a csúcs nem túl magas, ezerhétszáz...mittomén. Nem fontos. A tűraleírások "T" betűvel jelölik a túrát a csúcsig. A "T" azt jelenti, turistico. Azaz sportcipőben, nejlonszatyorral is fel lehet menni úgy, hogy este még hazaérsz a sorozatra. Persze ezek a nyári állapotokat jelentik, azaz minden száraz, stb.

Mi tegnap mentünk. Ezer méterig minden rendben ment, jó tempót mentünk, nem a teljesítmény miatt, hanem mert hétvégéről-hétvégére erősebbek leszünk. De ez is mellékes. Ezer méter fölött. viszont még ott van a hó. Sok hó van akkor még fent. Például 45-50 centiméter. Ez pont akkora, hogy felfelé mocskosapjafaszát. 10 méter egy perc. Hótalp kellene. Egy pár hótalp 70 euro. Hótalp kellene. Mocskosapjafaszát. Az relatív, hogy az ember "edzett". Mid edzett? A lábad? Az kurvára mindegy. A csúcs még messze van. Amit most csinálsz, azaz jelesül taposod a havat, és miden egyes 20 centis lépésért megkínlódsz, annak semmi értelme. Ez egy nyári útvonal, és a faszt keresel itt. Mi motivál? Fel akarsz menni? És akkor mi van? 17.....valamennyi méterre? Tavasszal nyugdíjasrajok ezrei özönlik el ezt a csúcsot, mert közel van Trento, és van egy ösvény, amin kerekesszékkel is fel lehet jutni. Na jó nem, azzal nem. Szóval? De mindegy is. Amikor azt mondják egy amerikai filmben, hogy "meg tudod csinálni", na az hülyeség.

Az egész napos kínlódás utolsó három órája katatón állapotban telik. Automaták a mozdulatok, nem látsz, nem hallasz. Mész előre. Miért? Csak. Mert továbbmenni, az azt jelenti, hogy nem kell kérdéseket feltenned magadnak, és nem kell azokra válaszolnod sem. És fent? Fent milyen? Fent mindig fúj a szél. Fent mindig csend van. Fent, ha van is ott rajtad kívül valaki, akkor sem hangoskodtok. Egy biccentés. Milyen érzés fent lenni? Nekem a hegy azt jelenti: A hely, ahová nem vagy való. Ott van például a zerge. Tök jó állat. Kb. akkora, mint egy nagyobb testű kutya, mondjuk egy dándog. Ez azért jó mert a susnyában már nem ér le a hasa, viszont a fák között is elér 40 km/órát, nem fogja bebaszni a fejét sehova. Párosujjú patás állat, ez már szenzibilebb, mint a lópatkó, stabilan áll vele a zerge a sziklán. Testsúlya sem sok, emiatt NEM SÜPPED BELE A HÓBA FASZIG, hanem finoman elszökdécsel rajta. Hangja sípoló, mint a gyűrűk urában a nazguloké, érted. Meghallja a haver több kilométerről. Testét finom szőr borítja, például nincs belőle S-es, M-es, L-es, véletlenül gecire passzol a viselőjére, nem szorít nem dörzsöl, nincs dry-fit system, nincs gore-tex, nincs semmi, csak szőr. Közelről megnézve, van egy igen finom préme, aztán pedig a hosszabb, keményebb szőrök, de azok is elágaznak, Y-formában. Szóval a zerge egy fasza, hegyre termett állat. Nem is hagy mandarinhéjat a csúcson. Mindegy.

Az ember városba való, buszmegállóba, meg vegyeskereskedésbe, meg kocsmába, oda való az ember. A hegyre nem való, mert ügyetlen, rosszul mozog, keveset bír, és otthagyja a mandarinhéjat a csúcson. A Marzolán összesen három emberrel találkoztunk. Két kedves nyugdíjassal, ők már lefelé jöttek a Doss dei Corvi-nál, illetve egy harmadik csávóval, meg a kutyájával. A Sella della Marzola alatt Betti megcsúszott, így lehetetlen pozícióban seggreült. A kutya, egy kis, fehér, bojhos izé, örömében odaszalatt, és Betti térdein egyensúlyozva a térdei közé hugyozott. Ennyi. Ezt bírjuk magunkkal vinni a hegyre... Nem baj. Rommá röhögtük magunkat.

Az időt kicsit elnéztük. 9 (kilenc) órát töltöttünk hegymászással. Ez sok, ez már nem túrázgatás, ez kérem alpinizmus. Otthon izomlazító krém, pizza, tejcsokoládé, narancsok. Ma a Casarotáig mentünk fel. Ez 1572 méter magasan van. Mi 500 körül lakunk. Az utolsó kilométert 2 óra alatt tettük meg. 500 méter egy óra alatt. Halálfélelmem volt. Az ösvényt azért választottuk, mert nyáron sokszor felmenetem már rajta. A gond a felső szakaszon a minimál-lavinák otthagyott hótömege jelentette, illetve a szikla-kiszögellések miatt feltorlódott hó. Megint kissé késve vettük fel a kamáslit. Én vagyok a férfi, én töröm a havat a kedvesem előtt. Beleállsz a hóba faszig. "Lendíted" a másik lábad. Nem. Feltérdelsz a hóra, és a másik lábaddal beleállsz. Mint a gátfutás. Csak itt 500 méter/óra sebességgel. Az ösvény csak gyakorlott alpinistáknak való, még nyáron is. Az ösvény vékony párkányon fut végig. Persze, megfog a hó, ha megcsúszol, de szeretném tudni, hogy mi van a lábam alatt. Nyáron egy villámcsapás miatt kiégett az utolsó szurdok, amin keresztül kellett mennünk. A fák kiégtek, kiszáradtak, és az első őszi vihar eltörte őket. Az üvegszerűen törékeny ágakat belepte a hó. nem lehet látni, hogy ami a lábad alatt van, az a sziklás talaj, vagy éppen egy ilyen csapda. Hat óra alatt sikerült leküzdeni az 1000 méteres szintet. A menedékházban a csávót éppen ajtózáráskor kaptuk el. Főzőtt nekünk egy teát. Albertonak hívják, és össz fogunk vele barátkozni. Visszafelé egy másik ösvényen jöttünk le, mert nem akartuk kísérteni az Istent. Betti teljesen elkészült az erejével és lelkileg is. Nekem sem kellett már sok. AZ ösvény egy vízmosásban halad, itt-ott karvastagságú gyökerek fognak meg babkocsi méretű sziklákat, ebben haladunk le a Sindech étteremig. Ez olyan 900 méter körül van, azaz az ösvény nagyon meredek, szinte merőlegesen vezet le a Vigolana oldalán. A bár parkolójába érve lerogyunk egy padra. Innen 4 óra gyalog az út, lassan sötét lesz azaz aszfalton. Fejlámpánk nincs. Izommal még talán kibírnánk, de lelkileg már nem akarjuk kibírni. Elég. Kinek bizonítunk? Mit? Lényeges? Nem. Betti kicsavarja a három réteg merinoi gyapjúból készült ultraspéci zoknijából a vizet és felvesz egy másikat. Kicsit lejjebb sporttárs érkezik ruganyos léptekkel, és nyitja ki a Puntóját. Hirtelen ötlettől vezérelve odamegyek és megkérdezem, levinne-e minket a hegyről. Nem vagyunk túl jól. Megkérdezi, hogy honnan, hová megyünk... Mondom neki, Caldonazzoból jöttünk gyalog, oda FEL, aztán onnan le, tegnap a Marzola félméteres hóban...sok volt. Persze, levisz. Azt mondja, én nem nyomom komolyan, csak "faccio giri nel bosco", azaz műfordításban: járok néha egyet az erdőben. Azt is mondhatta volna: Én nem vagyok hülye.

Szóval, így a végére azt szeretném mondani, hogy a hegymászó egy furcsa ember(lehet). És, hogy mától nem hiszek a híres hegymászókról szóló filmeknek. Színész ezt nem tudja átérezni rendesen. "Mert ott volt". Mondta, béke poraira. Hát úgy is van. A tanulságokat is levontuk. Jó éjszakát. A Lagorai csoport lehet a következő, de majd meglátjuk. Képek a tegnapról és 2 db a mairól (battery exhausted) hamarosan Bettus blogján. (bttn.freeblog.hu)

Akinek szüksége lenne esetleg a dolomitok ezen részéről túraleírásra, vagy bármilyen tanácsra jelezze.

Én nem is írok semmit, kedvesem úgyis beszámol rövid, közérthető formában, rengeteg fotóval itt. Tessék odamenni, megnézni, kérdezősködni. A fénykép 1000 méteren készült, ezért vágok 1000 méteres arcot.

Jó estét, ugyanakkor holnap is megyünk.

Komolyan hegyre felmenést engedélyező, ugyanakkor fényképes, erre az évre hitelesített, decens, sötétkék műbőr-tokos, könyvkötött. Balra a csajé, jobbra az enyém (vagy fordítva, teljesen mindegy).

Igazolt alpinisták, szevasztok! 

Ez egy 6 személyes menedék-kunyhó a Vigolana csoportban. Télen-nyáron nyitva áll. Két ablaka van, ahonnan 2050 méter magasról látszik a Sugana völgy és a két tó. A hegycsúcs, ami mögé felépítették fôlátványként uralja a konyhaablakunkat. egészen korán reggel olyan a színe, mint egy lazacfilének.

Reklámos voltam, tudom milyen színû egy lazacfilé. A kunyhót a SAT építette. Honlapjukon leírják, hogy az alpinista majd mit talál ott, ha belép. A hosszabb falak mentén 3-3 ágy, vászon borítással. Az egyik sarokban egy kis fatüzelésû kályha, középen egy élelmiszeres szekrényke, a másik sarokban pedig egy lavór és egy veder. A bivaktól 5 percre van egy forrás, de víz nem mindig van benne. Kávét, teát, némi tésztát mindig talál itt az ember. Hogy így legyen, ha van nálad olyasmi, amire már nincs szükséged, hagyd itt. Egy tonhal konzerv, egy régi újság, bármi.

Amikor júliusban kiérkeztem ide, nem gondoltam volna, hogy úgy leszek a hegyekkel, mint a narkós az adagjával. Most is csak a vasárnap számít. még pár nap és megint lehet menni. Bakancsom sem volt. Azóta persze van, sôt a talpa már félig el is kopott. Most lett egy igazán komoly is. Meg minden más is. Zsák, kabát, polárok, termosz, térkép, minden. Mondjuk a lábad visz fel a sziklákra, nem a Vibram.

Gyôzd le magad! Keresd meg teljesítôképességed határait! Találj rá az igazi kalandokra!

Egy csomó mindent visszakaptam emberi mivoltomból, mióta nem a városban lakom. Egyszerûségeket. Ha elfáradok, leülök. Merek hangosan fingani, mert az ugyanolyan spontán élettani folyamat, mint az erekció, vagy a hányás. Az elsô hetekben szinte elviselhetetlen volt a csend. Olyan érzés volt, mintha a fülem az abszolut csendet hibaként értelmezné, és feljebb-feljebb tekerné a potmétert, hogy végre bejöjjön a város zaja. Éjjelenként féltem. Mert csend volt. Nem normális.

Elindulok a kunyhóhoz. Bezárom a lakást, az utcán balra fordulok, majd megint balra, majd mégegyszer és a Trapp lovardájának kerítése mellett már az erdôben is vagyok, a Rive-n kapaszkodom egészen a Martinelli tanyákig, majd tovább Centa S. Nicoloig. Ez már a Vigolanán fekszik, de pusztán 875 méteren vagyok. Eltelt szûk két óra. A bakancs, a térdeim már melegek, már izzadok, már fél liter vizet megittam.

Egy budapesti metrószerelvénybe beleférne Caldonazzo lakossága. Budapesten nincs értelme ráköszönni úgy valakire, hogy "de rég láttalak!" Ha egy nagyvárosban valakit nem látsz másfél évig, az nem nagy dolog. Lépték. Itt most mi vagyunk a "magyarék". Hetente megiszunk 8 liter tejet. Gyerekünk nincs, hogy házasok vagyunk-e azt nem lehet tudni, mindenesetre nincsenek gyûrûink. Rendesnek látszunk, de elsôre természetesen mindenki rendesnek néz ki.

Centában a postaépület mellett megyek tovább, egészen a Frisanchi tanyacsoportig, sajnos végig aszfalton. Az aszfalt azért kell egy útra, hogy az autók jó gyorsan tudjanak menni rajta. Ezért jó sima. Például ha valaki rosszul lesz, nagyon gyorsan odaér a mentô. Ez jó. Viszont télen csúszik, például beesel a kocsiddal a Centa völgyébe és meghalsz a gecibe. Ez nem jó. Frisanchi után egy sötét fenyvesen keresztül vezet az út, majd legelôk következnek, aztán pedig a Paludei menedékház, igazán remek Capuccinoval.

Budapesten szerettem a metróállomáson csirkemájas bourekas-t vásárolni. Tudod, béles. De annak, hogy "béles" csak jelentése van, "kommunikációs értéke" (ti. value) nincsen. Szóval szerettem, és minden reggel igyekeztem venni a Ferenciek terén. Sajos gyakran kudarcot vallottam, mert nénikék vettek kimért pogácsát, minden ízûbôl hármat-négyet. Akkor arra gondoltam, hogy miért nem sütsz otthon a kurva anyád, tele vagy idôvel, illetve a "nagymama-képemet" ne torzítsad, kötény, receptesfüzet, afaszomba. Most már nem gondolom így.

A Paludeiben körben a falon a Magas Alpok négyezreseirôl vannak kint képek. Illetve a bejáratnál A Vattaro-i SAT umpappa-zenekara van megörökítve színes fényképen. A kertben szamár és tyúkok. Még csak ezer-valahány méteren vagyok, ez még erôsen a civilizáció. Nincs bajom, de megyek tovább. A forrásnál évszázados keresztezôdés. Az ember eldöntheti, hogy melyik völgybe ereszkedik, avagy melyik hegyre kapaszkodik fel. Emiatt megáll, és elgondolkodik. Ha rossz úton indul el, órákat és rengeteg energiát veszít. Ez ezer évek óta így volt. Az autóig.

Sok estém ment el évekig "lötyögéssel". Amikor semmit sem csináltam. Volt olyan is, hogy órákig interneteztem meló után a helyemen. A hetes gombra volt programozva a Don Pepe. A barátaim nem értek rá. A barátaim is reklámosok voltak. Azóta már nem mindenki. Aztán volt, hogy találkoztunk is. Általában délután ötkor még nem tudtuk, hogy hétre odaérünk-e, de azért. Jó, rendben. Magyaros, vagy Piedone?

A forrással szemben egy katonai sorompóról lehet megismerni az ösvényt, amin tovább kell mennem. Persze ez a legmeredekebb. Olyan kenyér méretû kövek állnak ki a barna talajból, vizmosás is, így az alja rothadó avar. Kapaszkodom. Harmadik órája csak megyek. Már nem érdekel, hogy mennyire profinak tûnök a felszerelésemben. Nem gondolok arra, hogy lehet, hogy inkább a 200-as zoknit kellett volna megvenni, a kevlárost. Lassan átalakulok azzá, amire az Isten gondolhatott, akkor az elején.

Ez a hely is kezd elbaszódni, van ez a két új pincérsrác. Ja és a "szalon drum and bass". A csirkés quesadilla pedig kisebb, mint eddig. Gergô megjön, kicsit késik, de nem baj, mert írt sms-t, hogy kicsit késik. Elmondom neki, hogy lenne egy lány, aki tetszik, és szerintem én is tetszem neki, és majd megyünk A38-ra, illetve ma nem mondta, hogy nem, tehát szerintem igen. Gergô azt mondja, hogy nem akarja letörni a lelkesedésemet és hogy drukkol. Hogy már igazán megérdemelném. Ez még Betti elôtt volt. Betti elôtt ilyen sok volt. Akkor éppen Calvin Klein CRAVE-t használtam. (parfüm is, dezodor is)

A repedékes dolomit vízmosta fehérben ragyog, csenevész fácskák és négy, ötméteres sziklaalakzatok között kanyarog az ösvény. Helyenként a Bükkre emlékeztet, persze már 1250 körül lehetek. Leveszem a zsákot és a levelek között kinlzek a Lavarone fennsíkra. Ápolt kis falucskák, legelôk. Az erdô biztosan rejt legalább egy nordic-walkingos csoportot. Németek, egy hétre jöttek. Egy anyuka és a három lánya. Apa otthon pótkocsi-felépítményeket gyárt, két keletnémetet is foglalkoztat. A nagyobbik lány halasztott az orvosin, a csávója most nyári munkán a Wörthersee-n kölcsönöz szörföket. Elpakolom a kulacsomat, felveszem a zsákot a hátamra, aztán megint le, a hosszúujjú pólót lecserélem rövidújjúra. Amazt a bottartóra kötöm, míg felérek megszárad.

Ha keresek 420 ezer forintot, és egyedül élek egy 22 négyzetméteres garzonban, akkor miért nem marad egy fillérem sem hónap végéig? Anyuék együtt keresnek 180 ezret. Hétvégén hazamegyek, eszem a világ legfinomabb levesét, de nem vagyok boldog. Anyám érzi, érez mindent, elmondani nem tudom. Apám azt mondja neki, hogy ne halljam: "futnia kellene két kört a háztömb körül". Hát kurvára igaza volt, de akkor ezt nem tudtam. A város férfiak helyett beteg kis faszokat csinál, a nôk ettôl elégedetlenek. A "metroszexuális" kifejezés a Harcosok Klubja elôtt, vagy után keletkezett?

Az ösvény tenyérnyi szélességû, egy szurdok oldalában vezet. A vádlim kicsit már fáj. A nap túljutott az aznapi zeniten, lassan újra felélénkül az erdô. Tikkadtságukból ébrednek a madarak. Minden sziklán van gyík. Ha ilyenkor jön szembe esetleg egy család, onnan lehet megtudni, hogy városiak, hogy a kisgyerek meg akarja fogni a gyíkot. A gyík ezt nem hagyja, elmenekül. Megyek tovább. A Spilach alatt összeszûkül a szurdok, egy kôomláson kell átvágni. Még 15 perc és a Casarotánál vagyok, 1572 méter magasan. A srác már ismer. A házban palackos gáz van. A palackot az úttól, 1100 méterrôl kell felhoznia a vállán. A palackkal fôz. Egyszerû kaják vannak, Spenótos spetzle, hagymás babsaláta, pörkölt. Kotyogósból kávé. A palackkal a hátán három órát jön. Egy háromfogásos ebéd kijön sörrel, kávéval 18 euróból. A hely nem az övé, két évente más vállalja az üzemeltetést.

A Keresztapa II. tetszik a három film közül a legjobban. Most 3450.- a MediaMarkt-ban. Majd megveszem, ha 1990.- lesz. Szeretem Pacinot, De Nirot, Coppolát is. A lányát is szerettem a Marie Antoinett-ig. Vagy a fasztuggya, mi volt a címe. Az elveszett jelentés zseniális! Persze kultfilm. Sokaknak azért nem tetszik, mert túl intellektuális. Persze én értem. A férfilélek akkor is megôrzi cizelláltságát, ha naponta kétszer vered ki.

A Casarotáig a szintidô 5 óra. Onnan a Becco di Filadonna másik 2,5 óra. A növényzet megszünik a Spilech elôtt. Süvít a szél, kinyílik a horizont. Jobbra a Lavarone terepasztala, alatta a Brenta völgye, amögött a Lagorai lánc. Süvít a szél. Fedezékbe kell húzódni, és felcipzározni a nadrág alját. Visszavenni a hosszúujjú pólót erre rá, majd a széldzsekit. Van még egy polár nálam, de az majd a bivakba kell. Kimerészkedek a Spilachra és lenézek onnan.

A fák eltünnek, a talaj omladékos lesz, sziklás. Ide kellene az a lépésbiztonság, ami négy órával ezelôtt még megvolt. Fáradt vagyok, nehéz a fejem, egész nap csak jövök fel erre a kurva hegyre. A szél még erôsebben fúj. Meg kell kerülnöm a csúcsot, aztán egy omlás belsejében lesz a kunyhó. Itt már nagyon kell koncentrálni. Igazából két nap kellett volna ezt megcsinálni, megaludni a Casarotában, aztán reggel indulni ide, és végig, a három csúcs érintésével elindulni a perginei oldalon. Dehát fasz vagyok, meg akarom mutatni, tessék.

Nem értem a könyvelômet. Hozzám beszél, és egy végtelenül rendes fazon. Amikor a Bt.-met csináltam, akkor leültünk és kitaláltuk, hogy ezzel a tevékenységi körrel, ennyi bevétellel és kiadással ez a legjobb forma. Aztán jöttek a törvénymódosítások, a sávok, a havi bevallás az új adónemek. Ilyesmikre emlékszem abból, amit mondott. Én grafikus vagyok. Értek a ceruzához, az ecsethez és négy szoftvert tudok készségszinten használni. Ezekhez értek. Csabi állítólag tud egy másik könyvelôt. Azt mondja, hogy "ügyes". Le kéne szokni a cigirôl is.

És akkor elköltöztem a nagyvárosból.

A kunyhó üres. A zár kicsit nehezen jár. Ledobom a zsákomat az egyik ágyra. Itt éjszakázom. Hozhattam volna egy kisrádiót. Van még olyan szûk félliter vizem. Tudok fôzni, egy csésze teát. A szekrényben van teafû, de nem filteres. Mindegy. A bögrében megfôzöm a vizet, majd a teafûbôl teszek egy keveset egy papírzsebkendôbe, elkötöm egy befôttesgumival és beleteszem a vízbe. Mûködik a dolog, csak sajnos a papírzsebkendô nem bírja sokáig. Egy tiszta zoknin átszûröm az egészet. A végén van másfél deci keserû teám, de meleg. Kimegyek a bivak elé, leülök a sziklára és megnézem a naplementét. Legközelebb hozni kell a szandált is, most nagyon átvenném. A hálózsákom kinyitva szellôzik az ajtóra akasztva.

Az adriai halászokhoz képest 2050 méterrel közelebb vagyok a mennyországhoz.

 

Megrendelés jött a GITA-tól.

Duende - 37 db, Marcelo - 40 db, Responsorium - 40 db (az kemény lesz), LOVE No.3 - 50 db.

Karácsonyig lesz melónk. Két hete még a Naphegy-téri légkonditól voltam náthás, ma Columbus Zonal - forgácsokat mosok ki a hajamból. Hogy milyen? Az esztergám elôtt van a mûhelyablak, amin keresztül a Monte Cimonét és a Mondriolót látni. Fenyôgallérjuk fölött sziklafej és felhôhaj. A szievm nyugodtan, egyenletesen ver. Arra koncentrálok, hogy az elôttem percenként 1500-at forduló acél csódarab hossza pontosan 196,5 mm hosszú legyen. Az adott pillanatban semmi más nem érdekel, csak ez. Amit a reklámcsinálás sohasem adhat meg az agyamnak, azt megadja egy betanított szakmunka. Pihenek fejben.

Ezt kerestem és megtaláltam. Boldog és szerencsés vagyok. Szeretem a napjaimat. Jó éjt. 

Most nagy-nagy hülyeség lenne leírni, hogy mennyire fáj, hogy mennyire írnia kellett volna még-ennyi-darab-könyvet. Akkor született, amikor nagyapám. Nagyapám megjárta a Don-kanyart, szanitéc volt. Elôfordult, hogy lábakat vágott le. Elmesélte, hogy a nagy orosz télben, amikor pisiltek, az megfagyott. Azt is elmesélte, hogy a kis sárga jégcsapokat magukkal vitték, mert nem nagyon volt ivóvíz.

Nagyapám visszatért, igaz jópár hónapos késéssel, de visszatért. Mindent tômondatokban mesélt, ha mesélt egyáltalán. A mai nap ôt juttatta eszembe.

Vonnegut nekem olyan volt, mint egy hibás háztartási eszköz használati utasítása. Látszólag nem mûködött helyesen, de ahogy elolvastam a használati útmutatót, világos lett, hogy a gép mûködik helyesen és a világgal van a probléma. A gond csak az, hogy a világhoz viszont nem adnak használati utasítást.

NE KAPCSOLD BE! -kezdôdhetne a papír, (a gépé és nem a világé) aztán egy sematikus rajz, hogy hol kell feltölteni, hol kell kiüríteni, hogyan kell elhelyezni, a TV-tôl milyen messze és, hogy befolyásolja-e egy pacemaker mûködését.

Igazán trendi-blogos dolog lenne most idemásolni pár sort bármelyik könyvébôl, de semmi értelme.

Úgy érzem, most egyik szemüvegével az orrán nagyokat kuncog rajtunk, ahogy próbáljuk beemelni a megváltozott megváltoztathatatlant és közben odacsúszik Douglas Adams mellé és azt mondja:

-Doug, szerinted a törölközôseid közül hányan fognak majd selyemkendôt kötni minden április 11-én?

Tanultam ma tôle valamit. (Azt is írhatnám, hogy megvilágosodtam, de mihez képest? Naugye.) Ma azt tanultam Kurt-tól, hogy ha mondandód van, azt nem kell lefordítani emberre, hanem úgy kell hagyni, ahogy van, aztán valahogy csak megértik. Vagy nem. Ez abból is látszik, hogyha tudnánk értelmezni a szteptáncban és a fingban elrejtett információkat, akkor nem itt tartanánk. Naugye.

Azt gondoltam, hogy úgy fogom zárni ezt a pár teljesen értelmetlen sort, hogy " Aztán majd írd meg, mennyire nagy hülyeség az, ott, odaát" de nem tudom mennyire lenne érzelgôs. Nyilván az lenne. Naugye.

Távol lenni. Fáradt hûvös reggelek. A napnak meg kell másznia a Bondone láncait, hogy az arcodba mosolyogjon. Emiatt pár perccel késôbb kopogtat be és hamarabb is távozik. Sötétkék mezembe izzadok, majd pont amiatt fázom, amior száguldok lefelé a hegyrôl. Teljes a csend, csak a menetszél dübörög a fülembe és a racsnim hangját hallom. Dolgozni megyek. A mûhelybe a vázaim, a csöveim, a szerszámaim, a gépeim közé. A sima reszelô kopott bodzafa nyele úgy simul a kérges tenyerembe, ahogy egy brief sosem fog. Az esztergán is kevesebb a gomb, mint egy billentyûzeten.

Tárgyakat alkotok. Gépszerkezet-egységeket. Jármûveket. Közlekedési eszközöket.

Mr. Alworth-ról alig tudok valamit. Mondjuk annyit tudok, amennyit a szabója is. Hogy milyen hosszú a lába, a karja, mennyi a súlya, stb. Mr. Alworthról még azt is tudom, hogy reggel, amikor a régi kerékpárjára nézett, akkor Isten áldását kérte nekem, jó napot kívánt nekem, jó kedvet a munkámhoz, mert tudja, hogy ezekre mind szükségem van ahhoz, hogy jó bicajt csináljak neki.

Mr. Alworth (vagy Smith, vagy Kutowsky, de mondhatnám Yoshivara urat is, Japánban) rendes ember. Biciklit csinálok neki. Várja. Amikor majd néhány hét múlva megérkezik majd hozzá, akkor aznap fel fog hívni, illetve megpróbálja majd, aztán vigyorogva gyorsan lecsapja, hiszen a bolygó másik felén éppen éjszaka van...

Levelet ír, lefényképezi magát a tárggyal, ami boldoggá tette, amit én csináltam neki, és köszönôlevelet ír.  Én pedig el fogom olvasni, ahogy a többit is.

Miért szeretem jobban a kerékpárokat a reklámnál? Ezért. Caldonazzo kicsi hely. Nem történik semmi különös. Fent, a hegyek között. Távol. Jó távol. Remélem Dario mester már vár. Néhány szerszám még ugyanott lesz, ahol novemberben hagytam. Megigértem nekik, hogy visszatérek. Megigértem magamnak, hogy visszatérek. Ez tartja bennem a lelket.

Végre valami hasznosat csinálni. Mint a kertész, vagy a villamosvezetô. Eladtam nektek eddig többezer autót, gázpalackot, Q10-es szemránckrémet, honlapot, instant levest, fényképezôgépet, banki hitelkonstrukciót, bébiételt. Olyan dolgokat, amire nem volt feltétlenül szükségetek.  Én mondtam nektek, hogy van. Mindegy, mostmár.

Szerencsés vagyok, mert még nem vagyok harminc, de amikor majd az leszek, jobban fogom magam érezni. Miattatok is. Jó éjt! 

Reggelek. Az ázott-porcsíkos redőnyön fájdalommal szúr be valami tompa fény. Kába vagy. A lelked a testedben leng. Semmi bajod sincs, csak úgy érzed megnyúlik a koponyád, cseppfolyóssá válik minden körülötted. Hazabicikliztél a laptopoddal a hátadon. Laptopodon munkával bicikliztél haza. Hat és fél óra. Ennyi idő alatt kellene regenerálódnod. Hat és fél óra alatt kellene újratermelni az erőd. Egyenként szólsz a sejtjeidhez, ki kell bírni. A sejtek négy sorban állnak, basszus, tenor, alt, szoprán és azt mondják uniszólóban: Miért kell kibírni? Bevállaltam, azt mondtam, oké, belefér. Nem mondom soha, hogy nem.

A sejtek összecsapják a fekete mappát, és azt mondják, "Jól van, bazmeg. Utoljára".  Igen, igen. Boldog vagyok. Mindenem megvan. Többem is van, mint sokaknak. Örülni kell neki. Örülnék is, ha meg lehetne állni, egy pillanatra.

Miért csinál, és mit az ember? Mi motiválja arra, hogy kétszer annyit dolgozzon, mint amennyit kellene? A pénz? És, ha a pénz nem érdekli, akkor miért? Jó kérdés. Erre keresem a választ hetek, hónapok évek óta. Keresem az időt. Be kellene hozni. Nemet kell mondani. Nemeket. Sokat. Egyszerre kell mondani.

Nők szemébe kell bebújni, illatukban kell megmártozni, összehajtogatni a megszáradt pólókat, körbe-körbe kell menni a pályán bicajjal. Ki kell szakadni, ott kell hagyni a csillét. Figyelni kell a kedvesemre, mondani neki, hogy szeretlek, szeretlek. Sétálni kell. Rendet kell tenni a fejemben, mindent a saját polcára. Illetve polcokat kell építeni. Vagy edényeket? Tartályokat. Kell egy óra. Egy olyan, ami mindig ugyanazzal a sebességgel jár. Egy irányba. Egyszerre csak egy irányba. Nemet kell mondani. És soha nem elfáradni többé.

Boldog vagyok, az életem rendben van. Tisztán, kivasalva lóg a szekrényben az életem, csak bele kell bújni. Összegombolni, hagyni a kedvesemet, hogy elrendezze a hajtókát. Lassulni kell. Fékezni kell. Gondolkozz.