Mitmivan a Dolomitokban?

« Nye! Hová lesz a séta? He? Az előző poszt térképen » A következő túra inkább egy elmerengős séta, csapongás, mészkőháttér előtt, csendben, nyugalomban, helytörténetben. Amolyan "SzSz". Szandálos-sztorizós. A terjedelem ennek megfelelően, még magamhoz képest is, bő lett. Elnézést kérek.

Mára egy Lagorai-túra volt betervezve, ami sajnos elmaradt. Sokszor olvashatjuk mindenféle hegyifelszerelés-gyártó anyagán, hogy az XY-Systemnek hála, mostmár tényleg nem számít, milyen az idő, elindulhatsz, a határ a végtelen! Hegyre fel!!! Szerintem, ezeket a sorokat egyetlen esetben sem gyakorlott hegymászók, vagy tapasztalt túrázók írják. Itt, ahol lakunk, azért ez nem egy igazi, cudar hegyi világ. Caldonazzo két völgy találkozásánál fekszik. A falu alatt folyik a Centa patak a Brentába, hogy onnan az utóbbi, kétszeresére duzzadva robogjon a mosolygós raftingosok segge alá, Contéban. Szóval egyrészt nem vagyunk nagyon magasan (cca. 500 méter) és a völgy is elég széles ahhoz, hogy a szelek meglassuljanak. Ugyanakkor, ha itt csendeskén esik az eső, nem indulok el egyedül egy gerinctúrára, ami az Erdemolo-Pizzo Alto-Hoabonti-Gronlait-Fravort lett volna. Egy villámos, 40km/h-s szeles, csapkodós, jégesős dolog még a Szeleta-gerincen sem lenne poén, nemhogy 2000 méter felett... Úgyhogy ma inkább nem megyek sehova. (Aztán végül bejártuk az itt leírt séta elejét, kontrollnak. Egyszerűen muszáj menni, na.) Hanem itthon szépen leírom a Lanzinoi utat, hiszen kétszer is jártam rajta, de egyszer sem írtam róla.

Szóval pici falunk már a római korban is ismert hely, nevének eredetéről a mai napig csattogtatják a nyálukat csavartmintás mellénykéjű történészek. A legelfogadottabb elmélet szerint az "erősített ház" szóösszetétel állhat a név mögött. De ez most mindegy, a lényeg az, hogy jó régen lakik itt ember, és csinál mindenfélét. Olyannyira, hogy a XIV. század legelején a tiroli főherceg ideküldi egyik jóképű spanját, hogy építsen egy fallal körülvett házat, az udvaron állítson fel egy stabil tölgyfaasztalt, hogy a környék tanyáiról neki beszedett adót, a helyiek korrektebb ergonomiai körülmények között fizethessék be. Így épült fel a Trapp kastély, ami nem kastély, de a neve ez, mindegy...


A dolog pikantériája, hogy a kastély feletti dombon a Sicconik őrbástyája állt, mintegy a trentói érsek hatalmát szimbolizálandó. Hogy a falu konkrétan kihez tartozik, még nem sikerült rájönnöm, de ahogy fejlődik olasztudásom, és helytörténeti ismereteim gyarapodnak, még visszatérünk erre. (A Sicconi torony évszázadokat élt túl, majd az első világháborúban osztrák-magyar utászok felrobbantják a picsába, mert jó támpont tüzérségi beméréshez. Szomorú, de mi kúrtuk el.)


Szóval pici falunk fontos. Ráadásul jelentős, középkori útvonalak metszésében helyezkedik el. Egyrészt a Trentót Vicenzával összekötő gyalogút halad rajta keresztül, másrészt a Sugana völgybe itt ereszkednek le a Vigolana fennsíkról az állattenyésztők is, ugyanakkor maga a völgy fontos hadi út is, amikor a trentói érseknek baja van Velencével, erre sétáltatják alakzatban a zászlót, le és fel.

A Trento-Vicenza út egy szakasza a Centa völgyében fut. Ez a szakasz is roppant jelentőséggel bír, hiszen összeköti a Lavarone-, és Luserna fennsíkokat a Centa völgyében lévő malmokkal, fűrésztelepekkel, másrészt a Vigolana fennsíkján élő állattenyésztőkkel.
A Lavaronén laknak a környék legtehetségesebb építőmesterei, ácsok, kőfaragók, kőmívesek, Lusernában készül a környék legfinomabb csipkéje, a fennsík látja el krumplival az egész felső Valsuganát. Nem beszélve a mészégetőkről, és a kiterjedt erdőségekről, ahol az elsőrangú faanyag árnyai alatt vadászik mindenki, akit mozgat a műfaj.

Ehhez képest a Centa völgyében egyik malom a másikat éri, mindegyikben működik fogadó is, a köztük található részekre hordják a legények Vattaróból az állatokat inni, és visszafelé azok hátán szállítják fel a polentát, a darát, lisztet, fűrészárút, bármit, amit a barom elbír.
Caldonazzóból és a környékről jut friss hal a hegyekbe, gyümölcs, és takarmány, illetve távoli vidékek finom árúja, kelmék, szerszámok, bőrárúk, kisipari szakfinommunkák, ez és az.

Szóval a Centa völgyében csak éjjel ül meg a por, egyébként nagy a forgalom. A mai logikával azonban mégis nehezen értehtő, hogy ilyen fontosságú utak miért nem a bérceket megkerülve, a völgyekben haladnak? Manapság minden épkézláb autópályát, meg vasútvonalat igyekszenek így vezetni. Nos, egy megrakott társzekérnek nem kell különösebben dönteni a pályát, hogy bevegyen egy szűkebb jobbos kanyart, a sebesség ritkán nagyobb, mint egy "kilépő" ember tempója, így a szintkülönbség adta lassulás inkább megéri, mint kétszer annyit menni kerülővel. Azaz, inkább toronyiránt, nehezebb terepen hamarabb odaérni, mint kisebb vesződséggel, de esetleg csak másnap. Egyes, flanelinges, láncdohányos történészek hozzáteszik azt is, hogy ezidőben nem tanácsos a forgalmas völgyekben járni, ahol sok az utonálló, meg bandita, meg kéjnő.

A post címadó útja a Lanzinoi út a Centa katlanjától vezet fel a Lavarone fennsík északkeleti részére, hogy ott a gyalogos utazó eldönthesse, hogy Luserna, avagy Folgaria felé indul tovább. Az út története a bajor időkig nyúlik vissza, azaz legalább 700 éve jártak rajta az első trekkerek.
Manapság a prózai "217" nevet viseli, és a Centa San Nicolói alpesi társaság kezelésében nyújtja az egyik lehetőséget a fennsíkok megközelítésére.

Caldonazzóból a centai aszfaltúton indulunk el, felfelé a völgyben. Jobbra elhagyjuk az utolsó malmot, amiben jelenleg egy fűrészt mozgat a víz ereje, márha használják. Az épület elhanyagolt, a trapp gróf egyes lovainak téli szálláshelye a ház. Embert ritkán látni ott. Haladunk tovább, az egyre szűkülő völgy almáskertjeit Aone zárja, ami egy négyházas község. Itt, még mindig aszfalton átjutunk a Centa fölött, majd az útról balra letérve, a patakparton folytatjuk az utat. Ez a duplanyomos utacska juttatja el a grillezőket a patak teraszaira. A patak medre nagyon széles, mert  hóolvadáskor, és a június-júliusi kiadós esőzésekkor nagyon sok vizet szállít.

Az eróziót megállítandó "belépcsőzték" az útját, illetve a medrében kanyargásra kényszerítik, okkersárga markológépek segítségével. Szóval a grillhelyeket elhagyva már lassan Centa S. Nicolo alatt járunk. A patakparton áll az Acropark, ahol kedvesem dolgozik, illetve a Parco Fluviale első eligazító táblája. Mert az út innen tanösvény, ami növény, állat, avagy helytörténet, az rajta van. De erről majd egy másik posztban.

A völgy egyre szűkül, utunk a hajdani malmok romjai között vezet. A XVIII. század végén megépült egy másik mítikus út, a Stanga, ami miatt a Lanzinoi lassan veszített jelentőségéből, egészen az első világháború kezdetéig, amikoris K.u.K. utászok alagutat robbantottak a Friccán, és megépült az a hadi út, amit a mai napig használnak a Folgariára, Lavaronéra hajtó autósok.

A Centa völgye lassan álomba merül, a malomkerekek megállnak, és magányos túristákon kívül más nem jár az úton. Nem is út ez már, csak turistaösvény. A 217-es. Elhagyjuk az utolsó előtti malmot, a két nyomból egy lesz, egyre nagyobb sziklák között sétálunk, míg elérkezünk a víz által vájt sziklakaréj közepébe. Itt áll az utolsó rom, hajdanán fogadó volt, illetve vámszedő hely.

Itt balra, a Folgaria felé fordulunk és megkezdjük a szűk egy órás cikkcakkot a hegyre felfelé. Az ösvény jobb oldalán egy sziklagörgeteg és vízmosás, balra az a sűrű erdő, a Vallampach vízesését távolról is hallani.

Előbb egy írtásra érünk, majd egy kis hegyi szentélybe. Az egyszerű építményben egy öntöttvas dísz, gótikus stílusban mutatja Máriát a kisdeddel. Valahonnan valószínűleg letört és felhozta valaki. Mellette kicsiny réztábla, egy hegyjáró öreg emléktáblája. A fülkétől balra az eklézsia perselye.

Pár perc szusszanás után, folytatjuk utunkat, átkelve a Vallampachot tápláló patakocska medrén. Állítólag a Lavarone tó vizét szállítja a Centába, de egyesek szerint egy földalatti tó is táplálja. Mindenesetre a fennsíkon megfigyelhetőek más karsztképződmények is, miért ne?
Nemsokára furcsa kereszthez érünk. Felirata alapján egy meggyilkolt lány emlékműve. A felirat szerint szemtanúja volt egy gyilkosságnak, és a gyilkosok őt sem kímélték. A sziklaszirtről ledobták a mélybe.

A kereszt alatt letépett vadvirág, és egy elégett teamécses. Nem messze innen csatlakozunk a Stangához. A Stangát a XVIII. században építették, mert az egyre nagyobb terheket húzó kocsiknak kényelmesebb nyomvonalú útra volt szükségük. Aztán egészen az első világháborúig ez lett a fő összekötő út a Brenta völgye és a fennsíkok között. Állítólag még a hatvanas években is használták, vakmerő autósok az utat.
Jelenleg le van zárva, egyes részein leomlott az út, vagy a víz vitte el, más részein a ráomlott sziklák zárják el az utat. A helyi hegyivezetők szerint via-ferrata felszereléssel mászható. Én nagyon szeretném bejárni, igazi legenda ez az út... Ha sikerül, még írok róla.

Szóval csatlakozunk a Stangához, az út egyre lankásabb, majd egyre szélesebb lesz. Talpunk alatt már a középkorban letett, azóta simára kopott kövek maradnak el, majd zsombolyok mellett, Carbonare fölött kibukkanunk a főútra. Elmegy mind a 150 dagadt motoros, felszáll a füst, kiáll a csengés a fülből, és folytathatjuk utunkat balra, hogy elérjük az út névadó települését, Lanzinót.

Lanzino a helyi, fennsíkra jellemző településszerkezetet mutatja. Egy sor ház, délre néző ablakokkal, a szintvonalra párhuzamosan.
Az intimszféra sérthetetlenségénél fontosabb volt, hogy télen, a nagy hidegben a házak a szomszédukat is melegítsék, és viszont. Az állatok a földszinten, hogy testmelegük is a családot melegítse, a takarmány a padláson, hogy megfogja a meleget.

Lanzinotól nem messze Bertoldi következik, igazán remek cukrászdával, itt gyorsan be is tolhatunk egy capuccinot, helyi, diós-almás strudellel. No, ez a lanzinoi régi út, aminek a leírásával már tartoztam egy ideje.


Jó étvágyat, és könnyű hetet kívánok kedves mindnyájunknak. Szevasztok.

Ui.: Félve írom le, mert aztán majd rossz idő miatt elmarad, de 21-én a Val di Funesbe készülünk, a Günter Messnersteigre, majd meglátjuk. Valami biztos lesz, legfeljebb egy Piz Levico...

Ui2.: Hobe, de kerékpározni is fogok, de az OB után most egy hónapig nem ülök fel, majd októberben elkezdem újra az edzést.

Kategóriák

hegyes , helytörténet