Mitmivan a Dolomitokban?

Hú, hát sok minden történt. Régebben, mikor még Milánóban ábrándoztam egy olyan szendvicsről, ami mind az enyém és ki is van fizetve, szóval akkor a legmélyebb pontokon hajlamos voltam nagyon sokat írni. Mostmár annyi minden történt, hogyha mindenről csak egy kicsit írok is, akkor is kisregény lesz ebből a posztból. Azt meg nem szeretném, hogy órákat töltsetek itt, hiszen elrohan melletetek az élet. Úgyhogy kósza gondolataimat fogom nagyon röviden leírni.

A legfontosabb, hogy apa lettem. Hogy milyen apának lenni? Jó. Elismételhetem komoly arccal az összes klisét. Ódákat a büszkeségről, sorokat a megtalált felelősségtudatról. Egy halk mondatot a befejeződik/elkezdődik korszakváltásról az életben. Az összes közhely megállja a helyét. Az én életembe rendet vágott Rozi. Eldöntött pár halogatott kérdést, másokat, amiken pedig már régóta rágódtam, értelem nélkülivé tett. Köszönöm a lányomnak. Egyébként így nézünk ki:

Többet nem írnék az apaságról és a lányomról, mert ezek intim dolgok, másrészt pedig még úgyis lesz róla szó, a jövőben. Életem végéig a lányom marad, így beszéltük meg már az elején. A szülés körülményeiről sem írnék. Akik már úgyis lemondóan legyintenek, hogy biztosan össze sem hasonlítható a magyar viszonyokkal, azoknak bólintok, hogy igen, igazuk van. Nincs boríték, van emberség és méltóság. Figyelem, hely, empátia, türelem.

A képregényem plotjai készen vannak. A történet egy krimi, New Yorkban játszódik, de alapvetően a zsidókról szól. Nagyon kíváncsi vagyok a fogadtatására. Nagyon sokan meg fognak útálni miatta. De évek óta nyomaszt, ki kell jönnie. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a fogadtatása. (For the record: én egy nem gyakorló református vagyok.)

Kijött a harmadik Napirajz könyv is. A magyar képregényélet nagyjai már meg sem emlékeztek róla. Olvastam, hogy a Hungarocomix "mérsékelt sikerrel" zárt. Olvastam róla, hogy nem jött a közönség, nem jött a média, csak az a 3000 ember, akit érdekel a képregény, de azok sem vesznek semmit. Tudom, hogy nem elegáns, de kénytelen vagyok leírni (mert a faszom van tele a PC-séggel), nem tudom nem észrevenni, hogy a "magyar alkotók" kezdenek a vulgaritás, a nyersesség felé nyitni. És azok, akik a magyar értelmiség fertőjének, koporsójának titulálták a Napirajzot, akik engem béna senkinek, az olvasóimat pedig primitív senkiknek titulálták, most felállva tapsolnak két ifjúnak, akik leírták párszor hogy bazmeg, illetve azt, hogy faszom. Jó, rendben.

A piros könyvnek két dedikálást tartottunk. Mindkét alkalommal közel 90 könyvbe került rajz, összesen 15 óra alatt. Tehát most is voltak olyanok, akik öt-hat órát álltak/ültek sorban a könyvemért. A mai napig feldolgozhatatlan számomra ez a dolog, és már így is marad ez.
Köszönöm szépen.

A Toldis dedikálás alatt készült velem egy interjú, a maskeppmintmasok.hu oldalra. Ma még nincs fent, gondolom majd szólnak ha kész lesz. Mindenesetre ilyen jó interjút még nem adtam, szerintem. A lap is érdekes, érdemes most is megnézni. Ma vettem észre, hogy az egész mögött a hat reklámügynökség áll, ezek után még meglepőbb az egész. Én őszintén gratulálok hozzá.

Itt nem történik semmi. A műhelyben haladok szépen előre, van munkánk, a hangulat családias, minden rendben. Pénteken derült ki, hogy a Luigino modellt beválogatta a wallpaper a 2010-es design awardra. Ez nagyon vicces. Grafikusként soha sem gondoltam volna, hogy egy bicikliváz kapcsán fogok közel kerülni a wallpaperhez. Építgetem a saját műhelyemet is, a téli szünetben panképítés lesz, hogy a satut fel tudjam szerelni és elkezdődhessen a "merényi" vázak építése is.

Másztam a Catinaccióban, az ősz utolsó meleg napján. Azóta nem voltam túrázni és leírhatatlanul hiányzik már. Szerintem egy nap "fellógok" a Casarotába egy forralt borért.

Holnap Pescantinába megyek, találkozom Luciano Meneghellivel, aki az olasz sprinter és keirin válogatott szakedzője. Megkérdezem tőle, mit csináljak alapozásként. A cél a magyar pálya OB-n egy jó szereplés. Utána IKEA Padovában, megpróbálom túlélni a tömeget, venni akciós MALM-ot, BILLY-t, FAS-t, FY-t, BLAGIS-t, DVALA-t. Aztán hazajövök és az a tervem, hogy idén már nem hagyom el a völgyet.
Biztosan beszűkültem. Biztosan torzított ratam a falusi élet. Biztosan elveszítek valamit a távolsággal ami a sparhetom és a bosnyák téri autóbuszvégállomás közötti térugrással szedtem össze.

Sohasem gondoltam volna, hogy az Akasztott nők 44 kommentet él meg. Azok a képek egy külön sztori. Akkori önmagamra mint érdekes állatra nézek mostani fejemmel. Az akkori motivációimat elfogani el tudom, de megérteni már nem. Az a 24 kép úgy függ a múltamban, mint egy olyan elem a puzzle-ban, ami nem illik a helyére, viszont se több elem, se másik hely számára nincs.
Ha ez a 24 kép művészet, akkor nem amiatt, mert olajfestmények, hanem mert életemben egy egyéves akciót jelentenek, tehát akcióművészet. AMi a MEO-s kiállítással, mint performansszal zárult.
Ha elolvassátok a kritikákat a postnál, teljesen rendben vannak. Ha pedig meghalok, és leírja majd valaki, hogy mire gondoltam, amikor festettem őket, akkor majd ezek a kommentek idézőjelbe kerülnek, de íróik nem fognak elzarándokolni a síromhoz, és azt mondani: "Dani, fingom sem volt róla, hogy a képeidnek semmi közük a festészethez!". De ezzel semmi baj. Nem szoktak elzarándokolni. Helyette más dolgokat csinálnak, például tévét néznek, vagy romkocsmába mennek inni. Így megy ez.

Végezetül pedig, hogy menthetetlenül kommentvadász legyen a poszt: Nos, a hifi még mindig nincs itt. A "hosszú téli esték" is úgy telnek majd el, hogy zene nem szól, csak számítógépről. Legutóbbi hazautamon csak az Aaront és a CD lemezjátszót tudtam betenni, meg pár kábelt.
Pedig finom zene lenne, ajánlom figyelmetekbe Malika Ayane-t. Első lemezes nagyon karakteres hangú csaj. Az olasz popzenére sajnos nem jellemzően igényes hangszerelésben szólalnak meg a dalai. Borpárhuzamot is tudnék, de akkor sznobbá válnék azonnal.
Szóval zenehallgatás még mindig elnapolva, de még reménykedem.
Jó lenne egy kis vad pénzhez jutni, akkor vennék egy pár Indiana Line HC 204 hangsugárzót a Jamo E400-ak helyett. (Említettem, hogy a Jamókban még keresztváltó sincs? Illetve normális hangszóródrót csoki sincs). Ha pedig még több pénz esne rám egy délelőtt, azonnal mennék Huszti Zsolthoz és egy pár Canopust és egy aktív Lunát vennék. És akkor minden rendben lenne.

Zsolt egy kicsit a példaképem is. Amit ő nagyon nehezen elért a magyar piacon az elektronikáival, ugyanazt kell majd nekem is végigizzadnom a kerékpárpiacon a vázaimmal. És amiért példakép, az az, hogy megannyi nehézség után maradt (lett?) olyan ember, amilyen most.
Olyan jó lene eljutni hozzájuk újra egy kicsit zenét hallgatni. Vinnék Perfect Circle-t és Juliette Greco-t. Meg Bah Sambát és Bran Van 3000-t.

Békés Boldog karácsonyt kívánok mindnyájatoknak.

A festményes poszt sikerén felbátorodva akkor most mutatnék két másik rajzot is. (A megrendelőnek nem kellettek.) Ezek kicsik, temperával készültek. Nem is baj, hogy így közzéteszem őket, képregényes berkekből úgyis megkapom mindig, hogy nem tudok rajzolni. Pedig muszáj kell. Van ez a számotokra már biztosan rejtélyesen elhúzódó projekt, ami Kegyetlen Karl-ként indult aztán most már valami teljesen más lett belőle. Egy képregény, amit muszáj megcsinálni, mert talán ez az, ami miatt annak idején a világra kellett jönnöm. Persze nem, de mágis van benne valami küldetés-szerű. Mindegy, lassan, de biztosan elkészül és meglátjátok. Van másik képregény is, amit éppen csinálok, egy másik könyvkiadónak, ami megintcsak szeretném, ha elgondolkodtató lenne.

Szóval van rajzolnivaló bőven. De elég a dumából, jöjjön a barkasos és a liftes bige.

 

 

 

 

 

Pakolásztunk Újpesten, még a maradék vackainkat, hogy kihozzuk és egy Megadeth illetve egy Zucchero CD között megleltem az Akasztott Nők archivált anyagait. Ez egy önálló kiállítás volt, a MEO-ban, 2004-ben. Azt gondoltam, hogy ez lesz a nagy durranás, és nem a hülye kis képregények. Aztán most, hogy a hülye kis képregények bejöttek, gondoltam, ide felteszem, "felakasztom" a nőimet is. Itt mindig meglesznek, nem fognak becsúszni a Megadeth és a Zucchero CD közé.

És talán nem baj, ha a napirajzon kívül látjátok ezt is, mert ez is én voltam és vagyok. Ki tudja, talán újrakezdem a festést is. Mondjuk egy műterem-garázsban, úgy a romantikus.

Egy szó mint száz, fogadjátok szeretettel! AKASZTOTT NŐK, 2004.

Talán majd más festős-rajzolós poszt is kerül ide, ha nem bánjátok.

A karácsonyunk szépen, csendben telt. Szűk családi körben, nagy evések, nagy beszélgetések közepette. Végre mindenki mindenkitől csak jelképes ajándékot kapott. Én, félig titokban-félig teljesen nyíltan, egy zenehallgatós estét kértem magamnak. Ez némileg magyarázatra szorul.

Mint minden önismereti problémás, depressziós-szerelmes-dagadt, elhanyagolt, dohányzó reklámost, úgy engem is elkapott a high-end. Manapság már egy dugóhúzó is lehet high-end, de amikor engem elkapott, akkor ez a szókapcsolat a csillagászati árú sztereo, hangreprodukáló berendezések gyűjtőneve volt. Illetve az ma is. Normális emberek, akik nem riadnak vissza a zenehallgatástól, mi több, esetleg pár tucat cédéből álló gyűjteményük van és azt hallgatják is, általában megállnak egy tisztességes Onkyo/Denon/Kenwood/Pioneer/Sony stb. hifitoronynál (midicenternél, minicenternél, mindegy). Ebbe beteszik a kis cédéjüket és mindegy, hogy mp3-ból kiírt Belga szól e, avagy eredeti cédéről Morcheeba. És vagyunk mi. Szegény, szerencsétlen, démonoktól gyötört, az örök tűzben pörkölődő nyomorultak, a két kibaszott fülünkkel, hogy rohadna le tőből. Mi, akik high-endesek vagyunk. (Noha én már évek óta egy buznyákot nem költöttem a "láncra", én is high-endesnek számítok, mert ahogy a Republic is megdallotta: "aki hülye, az is marad". Lehetnek tünetmentes évtizedeid, de egyszer úgyis visszabasz.) Egyszer, mikor még a hificity-n fórumoztam, próbáltam definiálni a high-end fogalmát, és valami ilyen sikerült: " A High-End az, amikor a zenehallgatás szenvedélye a készülékválasztásban is megnyilvánul". Nem tudom, érthető-e...

Az egész egy Magyar Nemzet cikkel kezdődött. 17 és fél éves voltam, Hollandiában voltam cserediák. A szülők éppen csomagot készítettek össze nekem, otthonról, és a kérdésre, hogy mit kérek, azt válaszoltam, hogy legyen benne mindenféle újság is. Így került be a csomagba egy Magyar Nemzet is. Azóta már furcsállom, mert soha előtte, soha utána nem láttam a házunkban Magyar Nemzetet. Mindegy. A lapban volt egy publikáció is, a High-Endről. Az írás arról szólt, hogy az újságíró felkeresi egy régi ismerősét, aki immár elvált, autója, bútorai, mondjuk ki: élete nincsen, csak egy Ongaku erősítője és lemezei. És boldog. A cikk arra a megválaszolhatatlan kérdésre kereste a választ, hogy mi ez a jelenség. Miért költenek emberek milliókat a hifijükre, és miért nincs ennek sohasem vége, miért nem létezik tökéletes cucc...

Noha akkor, Hollandiában nem ütött igazán szíven a dolog, de valamiért emlékeztem a cikkre. Zenei "korszakaim" egyre változtak. Tizenévesként az Iron Maiden, Helloween, Judas Priest, Whitesnake, Saxon vonalon kezdődött a hallójáratok edzése, aztán jött a gimnázium.
Kisköcsög-tarisznyás-művészdiákként megvolt kötelezően Sziámi Műláb Béter, Kontroll Csoport, Kettes Műsor, A.E. Bizottság és persze a Kispálék. Finnyából Pál Ottszájú Fiúkat már nem hallgattam, illetve a Nyers engem már a hardcore világában talált, azaz Biohazard, Sick Of It All, Panthera, Helmet, majd a Rage Against The Machine jöttek. Aztán innen puhultam vissza a pityergős grunge-ba, tehát Pearl Jam (én már akkor értettem őket, : )))), Soundgarden, Stone Temple Pilots és persze Nirvana. Majd érettségi.
És utána elfajult az egész. Édesanyám hanglemeztárában tobzódtam, ahol megvolt szinte minden. Ami meg nem, arra boldogan költöttem el az első fizetéseimet. A lemezeket főleg melóhelyen hallgattam, fülessel, illetve mindenféle hordozható eszközön munkába és haza menet. Elsősorban a jó zenék érdekeltek, a hangzás annyira még nem volt fontos. (Itt jönnek Heather Nova, a Cranberries, Jane's Addiction, Counting Crowes, Radiohead, a Portishead, System Of A Down, Tracy Chapman, Fourplay...)

Aztán megismerkedtem a Vidával, és ott elbaszódott minden. Egy ártatlannak kinéző cigizés során kiderült, hogy DJ-zik, de nem az ugrálós szarokat ám, hanem hangszeres zenéket. Kerek szemeim lettek. Mi van? Aztán említettem neki, hogy előző este hallottam valamit az estFM-en, de nem tudom mi lehetett. Jazzes alapokra rappelt valami arc, de finom maradt az egész, vajon mi lehetett. Aznap este Rae And Christiant hallgattunk nála, bakelitről. És onnan nem volt megállás. Uccu elhoztam anyuéktól az AKAI AP-001-es sasszit (lemezjátszó amúgy, de a high-endben így hívják: sasszi), vettem a Király utcában egy használt Videoton erősítőt, (a könyvtárban is arra van kötve a B hangfalpár, jól szól) és a Media Marktban gyorsan egy Jamo E 410-es hangfalpárt. (Ez utóbbi végzetes hiba volt és a legdurvább, hogy azóta sincs jobb, és nem tudom megmagyarázni, miért.)

Függő lettem. Minden egyes reklámkészítéssel elbaszott órát legalább egy 10 perces netes böngészés követett. Lemezekre vadásztam. Jártunk Bécsbe a Black Marketbe, majd a Soul Seductionbe, nyilván itthon a deep már akkor megvolt. Hallgattuk a 15 másodperces hangmintákat, hogy ez az LP, vagy az a két EP éri meg jobban? Bonobo, Thievery Corporation, Slow Train, The Dinning Rooms, Nicola Conte, Koop... édes Istenem... és akkor megadta magát a Lenco tű a lemezjátszóban (ti.: elhasználódott a sasszi karjában a hangszedő). Vida mondta, hogy Ortofon kell, az Ortofon a jó. Nosza, elmentem egy DJ-boltba, és kértem egy Ortofon Concorde-ot. Azt mondja a baseballsapkás csávó: Jó így, vagy a doboza is kell? Közben a tenyerében dobálgatja a tűt, amiért éppen 11 ezer forintot fog kérni. Engem kiver a víz és azt mondom: adj egy dobozost. Az üzletből kifelé már tudom, hogy legközelebb nem itt fogok vásárolni. Aztán hazamegyek, beszerelem a tűt, és olvasgatom a hozzá kapott brossúrát. A hangszedő súlya 18,5 gram (aztakurva, majdnem teljesen le kell tekerni az ellensúlyt?), ajánlott tűnyomás 6 gramm (mi van? nem baj, legalább kicsit vissza lehet tekerni az ellensúlyt) a tű várható élettartama 90 óra. (öööö... igen?!? nabazmeg.) A Dzihan - Kamien lemez eléggé rosszul szólal meg. A karnak csőhangja van, és az az érzésem, hogy az antiskating sem bír ezzel a féltéglányi hangszedővel, hogy dugnám fel magamnak... picsába.

És akkor elkezdtem keresni egy jobb hangszedőt. És rábukkantam a hificity-re. Onnan eljutottam boltokba, emberekhez. Elkezdtem olvasni azóta megszűnt magazinokat. Internetet. Az egésznek az lett a vége, hogy lett egy Pro-Ject Perspective sasszim, egy Denon hangszedőm, egy Pro-Ject Phonofokozatom, egy Alisca Orange Aaron erősítőm, egy egyszerű Onkyo CD-futóművem (nem cd lemezjátszó, hanem "futómű" érted?), ezeket monitor interconnectekkel kapcsoltam egymáshoz, és sajnos maradtak a Jamok. Mert közben jött Milánó, ahogy ebben a blogban olvasható és hirtelen másra kellett a pénz. Innen a sztorit már ismeritek.

Második éve élünk itt, Caldonazzóban. A lakás adottságai olyanok, hogy a hifit ki sem hoztam magammal. Nincs értelme. Egy L-alakú nappalit nem tudsz rendesen kihangosítani. Hát hogy?

Aztán itt jön a karácsony. Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon hiányoznak a lemezeim. Fontella Bass-t akartam hallgatni, sercegős lemezről. Police-t, Stinget. A Ma Fleur-t akartam hallgatni. Hirdet. Vettem a Nyugati aluljáróban egy Sinatra lemezt. 1974, Madison Square Garden. Élő felvétel. Sinatra már nagyon nem fiatal, de mégis, hallani a lemezről, ahogy minden bugyi benedvesedik az első sorban. Az öreg mester viccel, improvizál, sorokat költ át a dalokban, miket még egyszer, ezredszer is elénekel. Mindenki nevet, kísér a világ akkori legjobb szving-zenekara. Aztán akarok hallgatni egy kis Revancha del Tango-t, Purple Haze-t, Bonobótól a Pick-Upot. Skaplelt. A Red Snapper Lo Quality Product című lemezét, majd a Prince Blimey-t is. Saljapin, Az Alice Csodaországban meselemez, István a király, nem az mégsem, inkább még egy Thievery lemez, a Richest Man In Babylon. Mivel zárjuk az estét? Janis Joplin, az durva így a végére, Katie Herzog, Bliss és nem utolsósorban Max Richter: The Blue Notebooks (a tételek között Emma Thompson olvas fel). A könnyem csorog. Csorognia kell, ezt nem lehet elviselni, ez annyira szép. Karácsony. Lemezek.

És összeáll a projekt e fejemben: Először is, venni kell egy kocsit. Ezzel párhuzamosan lehetővé válik a felköltözés Frisanchiba. Az albérletet még üres állípotban meg kell vizsgálni zenehallgatás szempontjából. Aztán el kellene gyorsan adni az Aliscát valakinek. Aztán venni kellene két Heed Canopust, és egy aktív Lunát. Aztán ki kellene választani egy rendes mélyközép párt a Morel kinálatából, meg egy pár magasat és építeni egy kis TL-dobozt. Asszem az Onkyo-t is passzra teszem és egy masszívabb TEAC futóművet is kellene venni, és a Pro-Jekt sassziba egy jobb hangszedőt. Esetleg a Phono-t is Heedre cserélni. Csak legyen nyugtom végre. És lemezeket. Sokat.

(A poszt írása közben Rachael Yamagata: Happenstance és Katie Herzig: Apple Tree című lemezei szóltak. Mindenkinek melegen ajánlom. Igazi télesti zenék.)

Így készül a visitbritainre a heti rajz. Kell hozzá a Cinematic Orchestra: Man With A Movie Camera című lemeze, 4 Celsius kinti hőmérséklet és varrogató Betti jobb oldalon. : ) Így készül az Álmoskönyv is.

 Szegény Mária meg elvágódik, köldöknél.

 

Csütörtökön elindultunk. A kétnapos hó nyálkájában csoszogtunk le. Darionak valami baja van, el sem köszöntünk, úgy megyek haza. Bettus katatón állapotban, félig felöltözve mered a nappali semmijébe. Másfél óra múlva indulnunk kell az állomásra és a hátizsákokat még elő sem vettük. A hazaindulás egyre esetlegesebb. A test elindul, a lélek marad.

A lélek csak a Toldi moziba érkezik meg, utánam, egy nap késéssel. A pánikrohamról most nem írok, mert fölösleges. Képzeld el magad a soroksári Auchan melletti autóbusz-megállóban fázva, 18 óra vonatozás után. Nem jó. Az unokahúgom szuperbaba, teljesen más mint a másik unokahúgom, aki szupercsaj. Máris kezelhetetlen, öntörvényű kis boszorkány. Szóval megérkezem a Toldi moziba, ott vár a rengeteg újságíró, például ketten. Egy hölgy a Budapest Suntól, és Tibi. Tibi, szevasz! Földes Andris az indextől filmet szeretne rólam készíteni, mondom, nem baj. Aznap hat órás a penzum, hatvan könyvbe kerül rajz. Sok az ismerős arc, a legdurvábbak mégis az újak, egy Tisza... öööö... Tiszavalahonnan érkezett csapat. Egy zálogház főnöke és alkalmazottai. Nagyon kemény. Bettusom Gyöngyösön osztálytalálkozik, így egyedül megyek Gáborékkal vacsorázni. A Csarnok hagymás rostélyosa elsőrangú, igaz, aznap inkább ebédre ettem volna, de így is ízlett. Ma már talán tormaleveles mustárral enném, de a Globusba rejtett nosztalgia dzsinn elzavarja az urbán Szindbádot, velőscsontját utána hajítja.

Vasárnap irány a Magdolna-negyed, a VIII. kerület szívében. A Kesztyűgyári közösségi ház egy szuper hely, tessék oda szervezni mindenféle eseményt magatoknak! Ha hegyen jársz és Mike Oldfildre akarod mutogatni a diáidat, úgy itt a helyed. Szépen rendbe van téve, modern, tiszta. Gábor szerzett Pinot Noirt, és fornettis pogácsák is vannak. Esik az eső, van egy kis meccs a rajkókkal, telitömött zsebekkel távoznak többször is, de nem baj. Ezt leszámítva nyugodtan telik az este, harminc-valahány rajz készül. Este bebólint az óceánjáró  zongorista, Pécsi Balázs. Balázs egy éve írt, hogy tetszik neki a napirajz, zongorázna szívesen bármilyen eseményemen. Megbeszéljük, hogy a Castroba kedden eljön. Csodamanus!

Hétfő, hoppá, irány a Dob utca. Napirajzos felajánlás Szabolcs doktorúr szájszervíze. Minden fogorvos a barátom, miért is ne! A rendelő várója finom, belvárosi polgár ízlését tükröző, századfordulós szalon. Itt megtalálom Szindbádot is, a velőscsontjával, de mire megszólalhatna, már parolázok a doktorral, aki Csodamanus szintén. Szuper rendelő, pattogzik a fogkő az örlőimről, felpillantok, egyenesen bele az index kamerájába, szevasz Andris! Persze, forgassatok a számban. Dedikálás a doktorúrnak, január 23-án újabb anziksz, felső B4 ugrik, szevasz! Indexesek leléptek kajálni, Bettus sehol, körúti antikvárius telefonjáról hívom, hol vagy? Már a Keletinél. Dob-körút sarok, 18 perc múlva vonat indul a Keletiből.
Elérem, metrót a fővárosnak! Éhesek vagyunk, Miskolcig két mandarinunk van. Földes szerint a fogorvosi rendelő enteriőr megoldásai elképesztően szarok, de András indexes. Fél öt előtt érünk Miskolcra, öttől dedikálás. Frissen fehérített fogaimon játszanak Miskolc fényreklámai.

Egészen furcsa az édesanyám által vezetett könyvtárban dedikálni. Tehát szétbontom: Anyukám 38 éve dolgozik a Vasas Szakszervezetek Bartók Béla Művelődési Házának Könyvtárában. Én, porbafingó kis senki, öt évesen, fülemen a Háry Jánossal rajzoltam a huszárokat irodapapírra, ICO 300-zal. És most szerzőként dedikálom a második saját könyvem. Ezután jön az, hogy egyes dolgok majd felveszik a nevem halálom után. Pedig azt nem akarom. De ezt akartam. És jó is lett. Ötven-valahány könyvbe kerül rajz, nagyon hangulatos a légkör, mindenki kedves, türelmes, egy hangos szó el nem hangzik. Nagyon beboroztunk a zsíros kenyérre, de így van ez jól.

Kedd, a Castro napja. Későn indulunk Miskolcról, mert csak éjfél körül kerülünk ágyba, aznap még zsonglőrködni is kell, de nagyjából délre már Újpesten vagyunk, kedves panelunkban. Ági néni vadasa mögé rakott palacsinta esik le. Nagy a zaj, iszonytató a távfűtés melege, kiszárad a torkom. Büdös van. Haza akarok menni! Castroban már várnak. Sokan vagyunk, ismét sorszámozni kell. Óvatosan elhangzik, hogy lehetőleg csak egy könyvbe kérjetek rajzot. Senki sem örül, de sajnos muszáj. Ha öt könyved van, mert a haverokét is dedikáltatod, tehát azokét, akik nem jöttek el személyesen, azért ne szívjon az a másik, aki viszont magának szeretne dedikáltatni egyet, a sajátját. Szerintem logikus, de sokak szerint mégsem. Dehát zéházik... Értem. De nem. Bocs. Hat óra, hatvan könyv. Nem rossz. Cigányvesalicát eszem. Nem rossz, de legközelebb mást rendelek. A barna mártás nagyon kínai büfés. Kapok ajándék sört és két csokit, amit nagyon szépen szeretnék megköszönni. Már megrendeltem a vacsorámat, amikor elém teszel öt könyvet, hogy csak írni kell bele, rajzolni nem. Minden indulat nélkül, azt szeretném kérni, hogy ugyanezt vezesd elő egy Vámos Miklóssal is, kérlek. Tudom, hogy egy kis fasz vagyok, de. Értesz?
Az éjjel egy taxiban talál, Bettussal bebújunk a fővárosi eső alá, megint Újpest, aznap este is horkolok.

Szerda, Instant. Reggel "olasz reggeli" az Angeloban, a MOM aljában. A kávé minősége romlott, ráadásul rálátok a hölgyre és a gépre. Olaszországban a zaccgyűjtő azért van csípő magasságban, hogy két-három ütéssel ki lehessen bele verni a zaccot a gép csészéjéből. Persze, ki is kell akarni verni. Az fontos. Fontos továbbá, hogy ezt a nyeles alkalmatosságot nem lengetjük, mert ha lehűl, akkor rosszabb kávé jön ki belőle. Régebben "bistrot" volt olvasható a csészéjükön, ez egy itt is megtalálható márka. Most viszont ez: "mexico". Én kérném vissza a bistrot. A croissant hideg, pedig a csokikrém a belsejében egészen ígéretes. Kár. Közben újabb képregényes felkérés. Persze, nagyon szívesen, pláne egy régi, kedves ismerősnek. Szevasz Ferkó! Utána könyvesbolt, ami tegnap kimaradt. Egy regény Dávid király idejéből, egy történelmi tanulmány a Templomról, és Messner Nanga Parbatja. A Mekdóban olvasom a dél-tirolitól, hogy azon a hegyen szakadt szét a személyisége kettőbe. Az Instant egy jó kis hely, egy újabb romkocsma. A tulaj szimpatikus, a zsíros kenyér fenomenális, a pultnál nem kell várni, és sokan üldögélnek már, így már egy óra előtt elkezdjük a dedikálást. Öt helyett hatig tart, de mindig így van. Ha a Bánk Bánt szeretnéd a könyved elejébe, azzal mindenkit megszívatsz. Engem, mert ínhüvely-gyulladásom alakul ki. A többieket, akik majd lecsúsznak rajzról, mert a Bánk Bánt lerajzolni egy óra. És te is beszopod, mert a Bánk Bánt nem lehet a napirajz könyv elejébe lerajzolni. Vágod?

Megjön Sinya, megjön Ninja, megjön Szandi, Gáb, Verocs, Máté, a Malasz, Balázs, Éva már ott is vannak már rég. Megjön Dán. Elmegy az este. Alszunk Budán, a Fodorban, Somi cica fogyókúrán, mert nem tudja nyalni a hátát. Az Instantban száznál is több könyv fogyott.

Csütörtök. Reggel a Millenáris velodromban forgatunk ismét Andrisékkal. Fekszünk a beton, támasztjuk a korlát. A létesítményvezető azzal a feltétellel engedélyezi a forgatást, ha "nem akarjuk átalakítani" a Millit. De, át akarjuk. Édes istenem, segíts az országon, kérlek! Utána taxival az Árkádba, zöldborsos szalámi kell az olaszoknak, meg parasztkolbász. A taxis lovakat tart. Csekkel fizetünk. Az Árkádban a világtörténelem legrosszabb kávéja, állítólag Segafredo. Biztosan nem, az Omnia szétcsapja az orrszőreimet, ráadásul a macchiato tejhabja gyenge, a cukor a zacskóban ragad. Olaszországba azért szar ügy disszidálni, mert nem tolerálod többé a szar kávékat. Ez még drága is volt. Innen kombi Mercédesszel a Naphegy térre. A Publicis önnön árnyékának tűnik. Amikor sikerült bejutnom, még 95-en voltunk. Most 50-en vannak. Síri csönd. A nagy tárgyaló üres, felvesszük a mondatot, ami az első napirajzot indukálta. Nem lövöm le a poént, az Index videóján elhangzik, mi több, írva is van. Innen az Index stúdiójába visz az esőfelhő színű Corolla, ott felvesszük greenboxban a caldonazzói jeleneteket.
Kettőkor Burger King, két woppert, köszi. Én is lelépnék olaszba'! Hát, lépj! A vonatunk ötkor elindul. A szlovéneknél egy franciát levesznek a tányérsapkások. Nincs elvámolni valónk, a hátunk már viszont fáj.

Péntek, dél. Itthon. Alvás. Casino De Niróval.

Szombat. Reggel futás a havas csendben. 3.8 kilométer a Monte Cimone oldalában. 200 méter szint. 38 perc. Szikrázó napsütés. Bettus. Boldogság. Most meg blogolok. Megint.

Ritmikus sortördelés gépszoknyára

-előkép

(Ha a világ kocka lenne, úgy végig az élén
Jártam én, és cukorszagú ködök rejtekén
Kerestem lányokat, szépeket, csendeseket, jókat.

Találtam barnákat, kicsiket, olyat ki sokat beszél
Másmilyet -ki búba öltözött- majd barnát, aki a végén
Sóhajba merült vissza, és olyat is, ki már alig élt.)

-

Ha szél lennék, hát szárnyam azért nem lenne,
Mert szívem úgyse bírná el, tőből letörne egyre
Ragaszthatnám hideg hegyormon, meleg fa ölén
Hűs-harmatos réten, ragasztóm fütyülve kenném.

Ha patak lennék, hát vizem már rég elfogyott volna,
Minden kavicsot megöleltem, az idő kezdete óta,
Hogyha karcosak is, hát vizesen újra fényük legyen,
Borítsa őket újra szín, bús lányorcára kacajt tegyen!

Ha árnyék lennék, hát mindig dél lenne,
Elbújnék a földszínén, összemennék kicsire,
S ha a Nap elunná játékom, kikergetne szelíden,
Úgy felszaladnék kebleidre, hogy ott éji hűs legyen.

Ha én lennék a Föld, úgy a forgásban megállnék,
Elesnének az emberek, nem tudnák miért,
De csak akkor csinálnám ezt, ha éppen ülsz, kedves
S kacagnánk hosszan együtt, míg szemünk nem lesz könnyes.

Ha Hold lennék, éjjel megszámolnék minden lányt
Ezüst kezemmel ringatnálak, ha rossz álom bánt,
Ha szépet-jót álmodsz, úgy hangtalan festeném szobád
Ezüstre persze, nem másra, hogy reggelre úgy találd!

Ha madár lennék sohasem szarnék a válladra
Keresnék nyolc-tíz cimborát, úgy fakadnánk dalra
Én mezzo-szoprán lennék és nem kellene kotta,
Az "Édesanyám rózsafájá"-t, úgyis mindenki tudja.

De tenger lennék inkább, nem is buta szárnyas
Fejem búbján sziget lenne, vadregényes-romos-váras
S te úsznál hátamon, néha belém bújnál egészen
Színes halrajjal udvarolnék neked, egy lagúnás részen.

Ha élet lennék, nem lennék bonyolult.
Emlékeznél szép évekre, nem csak napokra mi elmúlt,
Sárgán kezdeném, feltűnőn, csak később lennék kék
Lenne bíbor korszakom, alattam föld, fölöttem ég.

Eső lennék szívesen még, ezzel befejezem a sort,
Bár nem vagyok még öreg, most azt mondom elég volt,
Szóval eső lennék, nagy langyos cseppekkel
Csak téged bámuló, hulló kék szemekkel.

Nem hiszem, hogy a kerékpáros ember okosabb lenne a futó embernél. Bizonyos, hogy más áll a dolog hátterében, nem az ész. Több megoldás is lehetséges. Például: A futó embereknek nincs hasa. A futó emberek, amikor elkezdenek futni, akkor már soványak, tehát olyan nincs, hogy kövéren kezdenek el futni. A soványságnak is két típusa van. Az egyiknél a cicanadrág tetejét, a gummírozásnál, beillesztjük a kockás has alulról az első rovátkájába, majd a pertlit enyhén meghúzva rögzítjük. A másik típusú soványságnál a két oldalon kiálló medencecsont fölött húzzuk meg a pertlit és akkor azok tartják a cicanadrágot. A kerékpárosok ugyanakkor mind dagadt emberek, illetve a hózentrógert mindig kikapcsolják véletlenül, amikor a hátsó zsebükbe nyúlnak egy oroszkrémtortáért, ezért kialakult, hogy a hózentrógert hozzávarják a nadrághoz. Imígyen a pocak miatt még akkor sem senderedik le a cicanadrág, ha tápért ékelődik a bicajos keze.

Aztán, szerintem biológiai okai is lehetnek, például a futónak nincs életfontosságú szerve a törzsében. Az összes életfontosságú szerve a mellkasában és a lábaiban van. Például a veséje, a lépe, a belei, a gyomra, ezek mind föl vannak csúszva a rázkódástól. Ha pedig nem, akkor ezek neoprénbe vannak csomagolva egyenként, belül, így bármilyen hidegben tudnak futni, akár bikiniben is. (Láttál triatlonistát? Na ugye! HÁT ŐK IS!!! Férfiak melltartóban, stb. stb...) Ellenben a kerékpárosnak minden szerve a törzsében van, amit a hideg ellen védeni kell.

Arra is gondoltam, hogy a futás az egy nagyon unalmas dolog. Szegény futó csak fut, fut, elfárad, és hazamegy és eszik és lefekszik. A futó élete nagyon unalmas és egysíkú emiatt. Ezért a futónadrágok olyanok, hogy folyamatosan küzdeni kell velük. Ha nem cibálod folyamatosan, akkor hastáncos-üzemmódba áll, és a fanszőrök első sorát megvillantva (na jó, azt azért nem) elindul lefelé. Ilyenkor a futó felrántja, és szalad-szalad tovább. Közben örül, mert történt valami. A kerékpáros viszont figyel a forgalomra, meg minden...

Nem húzom tovább. Az a kérdésem, hogy kantáros futónadrág van? Ha igen, akkor hol lehet kapni? Ha nincs, akkor miért nincs? Ma hajnalban 3 fok volt, viszont ideális futóidő, így a reggelt az erdőben töltöttem. Nagyon jól ment a futás az Anza Rossán fel Campregheribe, át sötét fenyvesen,  kicsi réten, puha tűleveleken, csúszós levélszőnyegen és csillámpala köveken. Tompa ciao az iskolabuszra váró csipásoknak, a méhész mellett le balra, majd...
Majd a lefelén mindig lecsúszik a nadrág teteje, a pocak alá, és fázok. A Kalenji aláöltözet-felső is rövid, amolyan szörfösfiú-jellegű, persze. És zavar, és nem tudok nem figyelni rá, és emiatt csapom a lábam, ami szerencsére nem fáj, de fájhatna is, és arra gondolok, hogy legközelebb a Campagnolo nadrágban fogok futni, pelus-betét úgy sincs benne. És remélem, a kommentekbe sem fogtok olyat írni, hogy "majd lefogysz, Grafit és akkor majd fennmarad a nadrág", meg olyat sem, hogy: "Biztos, hogy jó méretet vettél?", mert a térdem alatt redőkbe rendeződik így is, meg nem szorít, meg nem bő se.

Elbaszott egy anatómiám van, az az igazság, na jó éjszakát!

Ezen a fényképen a teraszajtónk, azon pedig egy locsolókannás-virágos motívumokkal ékesített függöny látható. Meg két nadrág. A bal oldaliban nem fázik semmim, a jobb oldaliban meg de. Amaz bringás, emez futós.

Mit tesz az ember, ha hamarabb jön meg neki a hegyivezetője? Ez történt, a vasárnapi hajnalba begördül Mario és kedves felesége, Grazia. Graziát a Sciliaron láttam először túrázni, például két órát vertek ránk a Tuffalm és a Tschafonhütte (ileyen dallamos olasz helyeken járunk mink) között. Mondjuk mi beljebb is voltunk egy strudellel, de mindegy. Szóval én már sejtettem, hogy Grazia és Mario együtt rendes tempót fog diktálni. Így is lett. Megérkeztünk Bolzano fölé, San Genesioba, helyesebben fölé, az Edelweiss alatti parkolóba. Onnan felfelé mentünk párszáz szintet, kényelmes 35-ös utazósebességgel. Zöld csík a táj, Grazia kifejti, hogy nem szereti a botot, de nem hallom a dübörgő menetszéltől, inkább csak a szájáról olvasom le. Na jó, nyilván irodalmilag túlzok most, de az tény, hogy a lábamon érzem, hogy egy ilyen tempó előtt be kellene melegíteni és ezt most komolyan írom. Szóval, kedves túrázók, az inak és izületek védelmében írom, hogy ha kiló körüli bakancsban vágtok neki egy felfelével kezdődő túrának, akkor csak óvatosan, az első félórában.

Az ólomléptűek

Nemsokára a Sagenwegen találjuk magunkat. A Sagenweg egy NAGYON JÓL FUTHATÓ, kétnyomos út, enyhe szinthullámzással, aminek a két szélén a környék legendáit, meséit, mondáit lehet olvasgatni, egy-egy ötletes báb, installáció mellett. Amikor azt írom, hogy ötletes, akkor azt is gondolom, például ha azt mondom, hogy rétegelt lemezből élethű, repülő disznócska, akkor ---"vágod"---, mire gondolok. A Sagenweg egyenesen Langfennbe vezet, végig NAGYON JÓL FUTHATÓ útviszonyok mellett. Langfenn egy bazinagy tanya, ami mellett egy hanyagul ottfelejtett román stílusú harangtorony és egy korai gót, egyhajós, egy apszisos kápolnatemplom van. Utóbbiba bemenni nem tudtunk, de az ajtónyílásból betekintve az oltár is "megér egy misét" (haha), nekem korai barokk alkotásnak tűnik, szép arányokkal, izléses faszobrász munkával. A padsorok mellett felejthető kálváriaképek, igazán kíváncsi vagyok, a menyezet milyen lehet, így az nem látszott. Az épületcsoport körül lélegzet-elállító panoráma tárul elénk, elénk tárul több tucat alpesi naptárlap. Az egyik oldalon a Maddalena uralkodik, kicsit arrébb a Sciliar és mögötte a Catinaccio, a Vajoletekkel. Eszembe jut Tita Piaz, igazán erre a blogra való személyiség, majd írok róla. Gyors almalé és indulunk tovább a dallamosan csengő Gschnoferstall tanyára. Ott anyagcserét tervezünk, emiatt Marioék kicsit kilépnek az eddigi tunya lötyögésből és igazán belehúznak. Az út kicsit jobban hullámzik, be a fenyvesbe, ki egy rétre, el a tó mellett, gombászok szevasztok! Ide muszáj visszajönni futni, mert NAGYON JÓL FUTHATÓ végig az ösvény, meg amúgy az egész fennsík. Hátha a futóblogos arcokat be lehet fűzni egy edzőtáborra itt. Szasza, gyertek!

Futásra alkalmatlan, depresszív környezet

A Gschnoferstallnál lovak vannak, kutyák, egy fészer és turisták. Mindenki eszik, mi is ezt tervezzük. Nyakontetovált pincérünktől rendelünk, és nem is túl sok idő elteltével megkapjuk a tápot. Betti sajtos gnocchettiket fogyaszt, vajjal megbillentve, én pedig speckes kanéderliket, szintén speckes káposztával. Egyszerűnek hangzik, de nyomatékos ételek.

Utána alig fér be a kötelező strudel, majd borzasztó kávé jön. Érezni, hogy kotyogóban főtt, csak nem jól.
Kotyogóval kávét így főzünk:

foto: fzurell

A szerkezetet bő, hideg vizzel kiöblítjük és konyharuhán lecsöpögtetjük, hagyjuk magától megszáradni.
A tartály részét hideg vizzel töltjük fel, és a szelep alatt hagyunk pár millimétert. Lehetőleg ne használjunk sem ásvány, sem desztillált vizet. A felforralt, majd kihült víz sem jó. Kemény vizzel megvert térségekben izlésünknek megfelelő kávéval ellensúlyozhatjuk a víz alapízét. Kipróbálhatjuk az "ici-pici só"-trükköt is.
A filter-részbe lazán pakoljuk be a kávét, és helyes kis kúpot alkotunk, amit majd a tető fog belesűrteni a filter-részbe. Azaz kicsit pakoljuk túl a kávét. Kiskanállal lenyomkodni tilos, ne tömörítsük erőszakkal, nem lesz jó.
A gáztűzhelyünkön a lehető legkisebb lángon főzzük a kávét.
A kotyogó tetejét hagyjuk nyitva, így a kondenzvíz nem fog belecsöpögni a kávénkba.
Amikor a kávé lejött, még a főzőben kevergessük el egy kicst, és melegített csészécskékbe töltve fogyasszuk.

Na, a Gschnoferstallban nem így készítették a kávét. Igazi szerencse, hogy ettől eltekintve az ételek nagyon finomak voltak, az árfekvés pedig igazán méltányos. Magyar értelmiségi család is megengedhet magának itt egy ebédet, két gyermekkel, akár huszadika után is.

Ebéd után kicsi büfi, majd NAGYON JÓL FUTHATÓ ösvényen tartunk a Tschaufen vendégház felé, lefelé megyünk, így kicsit húzunk a tempón, Porschékat előzünk és Porschék viszont. A Tschaufen terasza is Montura és Salewa katalógusoldalakra emlékeztet. Marioval megiszunk egy kiskörtét, nembírom a stresszt. : ) kint Grazia és Betti a caldonazzoi tó balneológiájáról beszélget, mert gyorsan abbahagyják, amikor megjövünk. Innen gyorsítunk a tempón, mert koradélután van, és egyáltalán... Hátizsákunk hangrobbanást idéz elő, Bettus fülei kondenzcsíkot húznak, égett gumiszag, minden kanyarban. Az ösvény NAGYON JÓL FUTHATÓ, egyébként, de ezt lehet, hogy már írtam.

8 p/km, 135-150 és a háttér hozzá

Innen az útat már csak a Wieser alatti földpiramisok kedvéért szakítjuk meg, majd becsapódunk a Fiesta oldalába. Öt és fél óra, 21 kilométer, 704 méter szint, ebben fotózás, legendaolvasás, ebéd, cipőfűzés, szinkronpisi, térkép-kontroll is benne foglaltatik. A túra egyébként könnyű és nagyon ajánlható azoknak is, akik csak kirándulni, sétálni szeretnének, és közben talán megismerkednének Dél-Tirol hagyományos ételeivel is.

Könnyű zárásként álljon itt egy san genesio-i mese és a hozzá tartozó installáció

Hogyan döntöttek a madarak a templom helyéről

Nem messzi onnan, ahol most San Genesio temploma áll, van a Thurmer tanya. Onnan még ma is látszik egy sziklatetőn egy öreg torony. Réges-rég ide szerettek volna építeni egy templomot, tornyostul. Ám már az alapjának ásásakor megtörtént az első baleset, majd a falak építésénél is, és így tovább, ahogy a templom épült, úgy sebesültek az emberek. Minden alkalommal, amikor ez bekövetkezett, madarak szálltak alá az égből és minden kis követ, gallyat, amire vér tapadt, felkapták, és egy kis dombra vitték, az építkezéstől nem sokkal lejjebb. Lassacskán az emberek megértették, hogy ez Isten akarata lesz, így a templom építését a dombocska tetején folytatták. Azon naptól kezdve több sebesülés nem történt. Hát, így döntöttek a madarak a San Genesio templomának helyéről.

Manapság egyre többet gondolok arra, hogy hogyan, miben változott az életem, életünk azzal, hogy ide költöztünk. Talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy, hogyan is mutathatnám be azt az új embert, aki lettem, itt. Persze nem akarom nagyon mélybe vinni ezt az irományt, csak történnek velünk események, amikor eszembe jut. Ott volt például a centai SAT gesztenyeevő estje, amin teljes mellszélességgel résztvettünk.  A SAT a trentinói alpinista társaság, tudom, hogy már írtam, de hátha valaki csak most esik ide először. Szóval alpinisták. Centa San Nicolo négy és fél kilométerre van tőlünk, 500 méterrel magasabban, a Vigolana fennsík legszélén. Tőlünk egy túristaösvény vezet oda és egy aszfaltút. Kocsink nincs, biciklivel még spandexban is combos a szint, Bettusnak meg úgyis leszakadna a keze-lába, sok százalékos, hosszan, hagyjuk. Marad az éjszakai túra, fejlámpával (amit aztán nem kapcsolunk be) a ködben, esőben Centába fel. Lassú tempót megyünk, így 1 óra és 6 perc kell, hogy megérkezzünk. Ránk néznek az alpinisták és azt mondják, hogy ti hülyék vagytok, bazmeg, gyalog jönni, túristaösvényen...

Deszóval, itt ez a ragyogó este, a klubhelységben lucrönkből hergestellt világítótest, a vitrinben kupák, szines poszter az 1982-es olasz biatlonválogatott tagjaival, olyan FILA melegítőt te életedben nem láttál, megőrülsz, bepusztulsz azonnal. Az asztalokra folyamatosan érkeznek a forró gesztenyés tálkák, valakinek a félszáraz vörösével van lesúlyozva az asztal. A tompa rubinjában megvan a mélység, nem pörög súlytalan, elsőre könnyű, majd megjönnek a kakukkfüves párhuzamok nem tolakodó mandulával. Komolyabban nem tudom jellemezni, mert recsegős műanyagpohárból toljuk magunkba, nekem a harmadik után már kezd zöldre vana-zöldre vana, szerencse, hogy egyre többen leszünk, van hosszúcombú ribi és a masszív nyugdíjas jelenlét is abszolut. Szóval a társaság vegyes. Lejön Mario is, már mind a 40 kiló gesztenyét megsütötték, mindenre iszunk. Lakodalom van a mi utcánkban, erre iszunk, és elkezdődik a félig bingó-félig tombola tipusú játék. Üveges szemekkel koncentrálunk a számokra. Mivel körülbelül négyezer hátizsákunk van, így most is ezt nyerünk. Ici-pici adidas, fogalmam sincs, mire lesz még jó. Az életemet hol rontottam én el? Aztán nyerünk még gesztenyesütőt is, Mario megint tölt, aztán a miénk lesz egy adidas pénztárca is, szeretni bolondulásig, az volna jó.

Ésakkor visszakanyarodnék, hogy itt egy végletekig egyszerű este, egy nagyon vegyes társasággal, és nagyon jól érzi magát az ember. Mert nincs senki szépen felöltözve, nem trendi helyen vagyunk, nincs semmilyen kötöttség, csak az ellazulás, duma, poénkodás, rossz bor, kétszer kettő néha öt, nem csalás, nem ámítás.
Budapesten azért izomból rá kellett gyúrni, hogy egy ilyen könnyű este összejöjjön. Konkrétan a véletlen kellett hozzá. Nagyon ritka volt az, hogy minden haverom éppen egyszerre ért rá, volt új lemez, girosz, és a szomszéd néni sem akart feljelenteni éppen semmiért.

Viharként tombol már a messzi távol, ezért óriási szerencse, hogy Centából az elnökúr lánya és a vőlegénye lehoz minket. A srác olyan kemény vízvezeték-szerelő, de a mélyben érző szív leng, a csaj meg egyszerű, mint egy lapostányér, dehát ezekből lesz a jó ügyvéd, például belőle is.

Megköszönjük szépen, két nap múlva teszt-túra Marioval, új a csizmám, a szögre van felakasztva, jó éjszakát.

 

Centai SATosok, szevasztok!

Tudjátok, már jópár hete küszködök a másik bloggal, a Rouleur-rel. Annak idején azért indítottam, mert úgy gondoltam, hogy az önfeledt, felszabadult kerékpározás közben születhetnek olyan gondolatok, amiknek kapcsán talán -virtuálisan- összemosolyoghatunk MI, országúti kerékpárosok. Talán lesznek páran, akik még talán kedvet is kapnak hozzá. AZ egész úgy indult, ahogy egyszerû, tiszta dolgok szoktak, ahogy az ember gyerekként megtolja a kishajót a szökôkút vizén, aztán...aztán az lendületét vesztve megáll, a szökôkút közepén, ahhoz éppen elég távol, hogy elérni többet már ne tudjuk.
Jópár hete elkezdtem írni egy postot rá, és amint készen lett, máris újra kellett írni. Azzal foglalkozott, hogy a mai országútis élmezônyben nem látok karizmatikus versenyzôket, igazi "idolokat". Egy Induraint, egy Fignont...vagy igen, egy Armstrongot.
Emberek megvillannak, majd megbuknak doppinggal. Hangsúlyozom, a cikk nem a doppinggal foglalkozik, hanem azzal, hogy kellene valaki, amolyan Merckxx, aki a kerékpárról leszállva, akár egy szál melegítôben is tud olyan karizmatikus lenni, amitôl az ember gyereke elkezd kerékpározni. Egy Contador megnyeri az év három legnehezebb versenyébôl a "kevésbé fontos" kettôt, és slussz. Nem azt mondom, hogy a Porschénkkal üssünk el egy biciklist, mint Ullrich, vagy toljunk egy csíkot, mint Boonen, de értitek, mire gondolok, nem? Mindez hogy jön ide, erre a blogra? Azon gondolkodom napok óta, hogy ki az igazi sportember? Ki az, aki teljesen természetesen veszi magát, teszi a dolgát, sportol, és ezzel nem csak magának tesz jót, hanem esetleg példaként, motivációként is szolgál?

 

A szeptember-októberi pihi után újra elkezdtem a komoly edzéseket, mert nagyon hiányzik a mozgás. A patakparti futásokból azt gondolom, kinyertem a kinyerhetôt, persze, lehetne gyorsabban is futni azt a 4.8 kilométert, de inkább lépjünk tovább. A hegyifutás irányába. Tudom, az alkatom abszolut alkalmatlan erre a mozgásformára, de sajnálom, imádom a hegyeket is, az ösvényeket és a futást is. Most mit lehet tenni? Szóval hegyi futás. Trendin mondva: trail running. (terepfutás, oké). És akkor bebasz az internet. Mert természetesen ebben a témában is hihetetlen mennyiségû adat áll rendelkezésre, beszámolók, fotók, felszerelés tesztek, minde  egyéb, ami csak elôfordulhat. Aztán a sky-running, és az ultrák. Az UTMB, a Mont Blanc tömbjét körbefutó, 20 órás ôrület (20 órával nyerik, a többség természetesen ettôl többet fut).
Szóval észrevétlenül telnek az órák a számítógép mögött ülve. Az ember fia talál ezt, azt. Startlap, Google, minden a barátom. Hogyhogy nem, belefutok ismét Lôrincz Olivér honlapjába. Mint kerékpáros edzô, már okozott néhány fejvakarós percet, sôt, dührohamot is, de kontextusában érthetô figura. Most, mint trail-runnerbe futottam bele, mert ezt is csinálja. Mivel nem ismerem személyesen, illetve nem fair dolog bármilyen véleményt megfogalmazni úgy, hogy a reagálásra kevés lehetôséget adok, ezért csak linkelem a honlapjának egy oldalát. Persze a többi része is tanulságos, de mindenki csak annyit töltsön el a böngészésével, amennyit  szükségesnek érez.
Tehát akkor: "sportfelszereléseim" (katt)
A honlapból természetesen nem derül ki, hogy Olivér mit érez, amikor az erdôbe érve az orrát megcsapja a szelidgesztenye-lomb avarja, ahogy arcán végigsimít a kopaszodó ágerdôn átjutó napsugár. Wattmérés van. Laktátküszöb. Anaerob tartomány van. Ciklikus edzés van. Szénhidrátok, proteinek, a vér oxigénszállító képessége. Egy tudományosan készülô sportembert ismerek meg a honlap alapján, aki természetesen pénzért vállalja, hogy bárkit, akár még engem is, felkészít.
Olvasgatom a futóblogon Kropkó véleményét, errôl-arról. Persze, egy sokszoros Ironman gyôztesrôl van szó, és hihetetlen tapasztalatokról, esszenciális dolgokról, ami azért sokat segít. Nézem az UTMB-rôl a videókat, a csontsovány atlétákat...
Majd nem sokkal késôbb megtalálom EZT. (katt rá!!!)
Aki nem értené a video, vagy a honlap szövegeit, akkor az a lényeg, hogy a kedves, halkszavú bácsi Marco Olmo, egy szegény családból származó fickó, aki a mai napig szegény, de nem különösebben érdekli. Nincs edzôje, nincs dietetikusa, mindent maga "csinál". Nem tudom, feltûnt-e a videón, de az UTMB-t egy Invicta iskolatáskával a hátán nyerte meg. Végülis, elfér benne a motyó, csak a "system" kevesebb. Az UTMB, egyébként a Mont Blanc Ultramaraton. 166 kilométer, 9000 méter szint. A fickó, 59 évesen megnyerte. Aztán 60 évesen is. Meg más ilyen brutál futóversenyeket is megnyert. A videón érdemes a szemét nézni. Ahogy elmondja a teljesen egyszerû mondatait. Azt mondja, minden gyôzelme egy kicsit "keserû", mert talán nem lesz több. Marco Ultramaraton világbajnok. Szerintem ô az igazi sportember. Ezen a pár perces videón azt látom, amit érzek az erdôben, futás közben. Szerintem a futás a szabadban mindig egy kicsit önismereti tréning. Azt gondolom, hogy a szenvedés, a fáradtság, a hazaérkezéskor érzett örömbôl építeni kell magunkat. Az élet értelmét lehet megtanulni a futásból. Az élet értelme nem más, mint olyan emberré válni, aki már nem akar ember lenni többé, illetve olyan valakivé, aki túllát önnönmagán, és a világot mint egészet tudja csak értelmezni, azon belül önmagát többé már nem. A futás, a természetben ezt képes átadni. Persze, ha éppen a pulzusoddal vagy elfoglalva, vagy versenyre készülsz, az más. Olyankor a világon szaladsz, nem benne.

Ezt akartam mondani csak.

Előre is elnézést kell kérnem tőletek, mert ezt a bejegyzést is Ádámtól és Évától fogom elkezdeni. Ma a Presanella-csoportban jártunk, egy egyszerű, kis, öt és fél órás túrát tettünk, de a történet természetesen Miskolcon kezdődik, illetve Bánkúton, a bükki síparadicsomban. Már írtam, hogy édesapám, honvédségi melegítőjében a Bükk vagánya volt, nyáron tájfutóként, télen pedig síelőként. (Ha ez nem is volt így, nekem akkor is ez a kép fog megmaradni örökké, és így fogom továbbadni a fiamnak, vagy lányomnak.)
Aztán ott vannak a Mlynčekyben töltött felejthetetlen nyaralások. Mindenki más a Balatonra futott, mi ezzel szemben az eperjesi technikum és a miskolci gépészárium között akkor még gyümölcsöző testvérsikolai kapcsolatot durván meglovagolva, az ő hegyi üdülőjükben nyaraltunk, családilag. Egy fenyőligetben állt egy háromszög alakú faház, és a reggeleken, amikor a friss kiflivel megettük a felvágottat és a pirított tormaleveles mustárt (kremzská horcsicá, mindent visz és csak ő marad, Hegylakó, hehehehe...), szóval ezeken a reggeleken kimentünk a műútig, ott jobbra fordultunk és ott volt a Tátra. Anyám csak így hívta: a "Vénasszony". Persze, teljes tisztelettel. Szerintem itt került a fejembe valami, a mókusetetésekkor, útban a Csorba-tóhoz, vagy a Kőpatakihoz, valami láthatatlan kötelék a hegyekhez. Majd előkeresek a családi archívumból szines diákat...na mindegy. De még a hosszú bevezetőmben is csapongok, a picsába.
Szóval Bánkút. Mert proletárok második gyermeke vagyok, mi ide járunk sielni. Az 1000MB-s Skodával, vagy Ómassa felől, az "új" bánkúti úton, vagy Bükkszentkereszt felől, gyakran saját kezűleg eltakarítva a hó alatt letört fákat. Szóval Bánkút, mert jó, és kovaxtalpú Sulovomon és a bécsből átcsempésztetett Stefan bicskazáras sícipőmben egészen jól megy a csóva. Donovali? Chopok? Áááá, oda a testnevelők, meg az ő gyerekeik járnak. Kaprun? Dachstein? (Meg mi volt még?) Oda meg a fogorvosok, a "csakúgy" orvosok, meg a BUTIKOSOK jutottak el. Ma persze már mosolygunk, de az egy olyan kor volt, a nyolcvanas évek legvége, amikor még őszintén lelkesedtünk a dollárboltból lopott robbanócukorkáért (zezeg. micsinál? zezeg...nesze! de csak keveset!). Ebben a korban még komoly emberek öltöztek ciklámen-neonzöld anorákba a felvonónál, mert az jól néz ki. Rácsodálkoztunk az első polárokra (ezt hogy szövik?), és az első csoportok szervezett utakon eljutottak a gänserndorfi Safariparkig is. (Igen, a zsiráf BENYALT az autóbuszba. De a gyerekek szeretik.)
Majd a kilencvenes években, amikor a "betáncolt" ausztriai helyek már sikkileg megkoptak, tehát nem volt raj dolog oda járni, akkor hallottam először, hogy "Madonna di Campiglio"...
Hümm... hümm... ugye, akkor már megvolt a gitáros sítábor Martinban, szóval láttam már Tatrapomát, meg minden, de ugyanúgy Bánkúton sieltünk, szóval távoli maradt az egész. Később el is felejtettem. Na itt kezdődik számomra a mai nap, mert ez a misztikus szókapcsolat, ez a név, hogy Madonna di Campiglio, ezeket a húrokat pengeti meg. Most két völgyre lakunk tőle.

A szakszerű bakancskötés a sikeres hegyitúra kulcsa

Még bőven a BBB-projectben és a SzSz-projectben vagyunk, azaz "Betti Bakancs Betörése, illetve a Szuper Szombatok zajlanak, kombinációban. Bettusom a héten utánanézett mindennek, fotók, útvonalleírások és Kompass térkép segítségével készültünk Maddona di Campiglioba (innen: MdC). Reggel, könnyű, 5:20-as kelés, kávéfőzés, szendvicskészítés, majd irány a 6:50-es vonat, ami 7:36-ra ér be Trentóba, itt újabb kávé és süti, majd 8:03-kor indul a busz, Tione di Trentón keresztül végig, a Val Rendenában, Pinzolo, majd MdC. Az út 78 kilométer és két óráig tart. A felborult bioritmus, és a szerpentin együttes hatása miatt MdC-ben egy klozett-checkkel nyitunk. Mikor már mindenki jól van, 10:40-et mutat az óra. A terv a Giro di 5 Laghi, azaz az öt tó kör, de ki kell lépni, mert az utolsó busz hazafelé 16:04-kor indul. Azaz, ismeretlen terepen, egy kb. 10 kilométeres túrára, összesen kb. 1000 méter szinttel, van bruttó 5 óra, valamennyi percünk. Persze, nem lehet, de ebbe sohasem gondol bele az ember. Mindegy, jutunk, ameddig jutunk, aztán visszafordulunk, ahol már időben vissza kell.
Az ösvény, amin elindulunk, a Lago Nambinohoz vezet. Először az egyik sípálya aljában sétáunk, majd, ahogy beérünk a nemzeti park területére, igazi, Tátrára jellemző ösvény kezdődik. Kő-gyökér-fenyő-mókuspatakcsobogás-kő-mókus-fenyő-gyökér-madárcsicser-gyökér-kő-mókus-fenyő-kő-stb.

Horná Madonková Kampyliová

Közben izomból megyünk felfelé. Nagyon jó szolgálatot tesz a bot. Igen, a bot. Mert a bot jó. Nem minden botos nordic-walkingol (amivel amúgy semmi baj, amúgy). A bot a térdeid és az órád barátja. Nem dagad meg a tenyered, a lógatástól. De igen, számít. Nem, az apád faszát nem, nekik is volt botjuk.
Az ösvény szinte észrevétlenül érkezik meg a Lago Nambinohoz. Kellemes környezet, a partján magán-menedékház. Minden tip-top.

Lago Nambino, már fentről fényképezve

Megyünk tovább. Innen az út jellege lassan megváltozik, eltűnnek a fák, és cserjés-sziklás-alpesi füves hegyháton cikkcakkolunk felfelé. Bot. De komolyan, vegyetek bot! A táj leírhatatlan, szerencsére van nálunk fényképezőgép. Csinálok ugyanolyan fotókat. Ha nem lenne fülem, körberöhögném a fejem.
Eszembe jutnak számítógép mögött, munkával töltött szombatok. Sok volt, azért csináltam, hogy több legyen a pénz, az elismerés, a karrier miatt csináltam. Ez most mindegy, ahogy eszembe jut, úgy el is hessegetem a gondolatot. Közben az út egy három szintes japánkerten vezet keresztül.

Ide egy haikut kellene írni, de nem tudok

Az ősz már besárgította lejjebb a fenyőket, a cirógató napsütés alatt a fű inkább barna, mint zöld, a cserjék, mohák zöldje nem a pázsit színe, a köveken a zuzmók az égtáj szerint téglavörösek, vagy sárgák, netán élénkzöldek. Gyanta illat van, és enyhén pézsmás jelleg hömpölyög a cirógató őszi napfényben. Gyorsan csinálok ötven fényképet a nőmről. A környezet felerősít minden érzelmet, most a szerelmen túl minden bálnát is meg akarok menteni, és minden kínai katonát ölben akarok elvinni Tibetből, ma minden bankár a barátom, enni adok nekik. Főzeléket például, nyomelem-gazdagat.

Bettus gigant-poszterben sétál

Aztán egyszercsak elfogy a nyereg és ott van előttünk a Lago Nero. A térképen semmi különös, de ott, akkor valahogy előjön ugyanaz a megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan érzés, mint egy hete, a Lagoraiban, az Erdemolo partján. A természet fennsége. Nem tudom, én nem érzem magam ilyenkor kicsinek és sebezhetőnek. Azt érzem, hogy nem vagyok semmi (ti.: hogy az adott pillanatban ki vagyok, mi vagyok, az senkit sem érdekel, még engem sem).

Gyorsan letesszük a zsákjainkat és eszünk. Nettó két óránk van a busz indulásáig. A Lago Gelato és a Lago Serodoli 300 méterre van, 150 méterrel feljebb. 20 perc lenne. Max. De nem fér bele. Ha elindulunk most, lefelé, akkor talán van esélyünk. Ha nem, akkor bukó.
a., Autóstop lefelé vagy taxi milliárdokért.
b., Megalszunk valahol milliárdokért, majd autóstop, vagy taxi milliárdokért.
Bettus kicsit pittyeg már, töri a Meindl a lábát, persze, hogy töri, most mégis sietni kell. (pedig a hegyen SOHASEM szabad sietni!!! SOHA) Tízpercenként megállok, bevárom, látom, lába-keze megvan, fogát szorítja össze, úgy jön, kicsi robotom, imádom, úgy jön.
Leérünk a Nambínóhoz, egy másik úton, ott már csak ötven percünk van, de érezzük, hogy meglesz, még egy rövid technikás szakasz, és utána slussz, repülünk a műúton a megálló felé.
És akkor, egy balos fordítóban, megreccsentem a bal térdem. Nem nagy mutatvány, a bakancs talpa, ha jó, akkor tapad. Csípőt fordítod, de későn veszed fel a lábad, reccs. Ebben a térdemben már amúgy is lazábbak a szalagok, így "csak" érzem, ahogy megnyúlnak, majd visszarántják az izületet a helyükre. Nagyon fáj, de öt másodpercre, ha leülök, már pattanok is fel. Ha tudok járni, akkor majd a buszon nyalogatom a sebeimet, meg otthon van ezer kenőcs. Hálisten, a járás a szokott tempóban megy, csak felhúzni nem tudom a térdemet, egyébként most is Diclacba áztatva írom ezeket a sorokat és remélem, pár nap pihentetés rendbehozza, csak eredeti-rossz állapotába, az nekem már elég.
Tudom, ez már sohasem lesz tökéletes, de terepfutni meg kell... remélem a legjobbakat.
A buszozás, és a vonatozás már események nélkül telik, Trentóban veszünk egy fröccsöntött Szűz Máriát, itt van a polcon, kell a képregényhez védőszentnek.
Én akkor most jó éjt kívánok, ő meg áldjon meg benneteket!

Bettus blogján megtaláljátok a hagyományos montázst a legjobb képekből.

Voltunk a Horvátékkal a Marzolán. Szeptember 20-án.

 

 

Jó volt.

Ma voltam fent a Cima Vezzenán (Pizzo di Levico, Piz Levico).
Onnat ilyen az Altopiano di Luserna (fennsík).

 

 

Szeretnék majd írni ezekről is. Nemsokára. Jó lesz. 

 

 

Huhh.
Nehéz megszólalni egy ilyen nap után. Csak nagyon erőltetett és buta hasonlatokat tudnék most ide írni. A lényeg az, hogy a mai túránk (kirándulásunk, sétánk?) összesen nettó öt órájába belefért a hegymászás összes szépsége.
Mindig is fájlaltam, hogy a Dolomitok tündérkertjének mondott Lagorai-csoportot nem nagyon tudjuk mászni. Azért nem, mert egyetlen út vezet rajta keresztül, ami a Valsuganát és a Val di Fiemmét köti össze. Slussz. Ezen az úton nem közlekedik busz (nyilván, 2000 méter fölé, helyenként 130 centi széles az aszfalton). Szóval azért annyira csodálatos a Lagorai, mert nehezen közelíthető meg és nincs tele civilizációval, de éppen ezért a civilizációnak (ti.: "nekünk") nehéz megközelítenie. Öööö...értitek? Jó.
A kitörő könnyáradat elfolytására karcsú szépségtapasz (ez gyönyörű képzavarhalmaz, tessék értékelni) a Perginét Palú del Férsinával összekötő buszjárat. Kettő járat közlekedik egy nap, nyolckor és egykor. Slussz. Ha nincs autód, túrázz a kertben!
Palú del Férsina a Mócheni (ejtsd: Móóókeni) völgy végében fekszik, és hétszáz éve idetelepült bajor népcsoport lakja. A nyelv. amit beszélnek, szintén hétszáz éves, ősnémet. Pédául a helység neve "Palai en Bersntol". De erről majd egy későbbi bejegyzésben írok bővebben. Még jól utána kell olvasni ezeknek a ladinoknak, mókeniknek, luzernieknek, mert érdekes sztori az övék. Mindenesetre lefényképeztem egy, helyhatósági választásokra felhívó közleményt.

 

 

"Szent Mihály hava"

Németül jól tudók böngésszék sok szeretettel. Ja és ez: www.bersntol.it Itt pedig válaszd nyelvként a "bersntolerisch"-t.
Szóval egy viharos, zivataros péntek után, kristálytiszta a levegő, Kenyáig ellátni, égszinkék autóbuszunk vidáman szökken fölfelé a Valle dei Móchenin, Palúig. Az út 23 percig tart, és nagyon kevésbe kerül, ahhoz képest, ami fent vár minket. A völgy fölött a Óltnmónn, a Rojoch, a Kunko, az Ausetoljoch (ezek a nevek, nem? Őrület!) magasodnak. Mivel a hóhatár az este lebillent 1500-ig, így fehérben pompáznak a furcsa nevű csúcsok.

 

Wo hab' ich mein Kanna vergessen?

A buszmegállótól már jelzik a turistaösvényeket. Mi a Lago di Erdemolohoz (Hardimblsea :)))))) igyekszünk. Az utat másfél órára tippelik a tábla szerint és nagyjából ez igaz is. Ha valaki a középkori bányamúzeumot (Grua va Hardimbl) szeretné meglátogatni, az ugyanezen az úton induljon el. A múzeumig, egy rövid szakasz kivételével sima sóderút vezet. A járás könnyű rajta, a meredeksége néhol nemlétező izomcsoportok edzésére buzdít, de összefoglalva nem vészes.

 

 

Megijed a hátam mögül támadó vámpírtól a dróttal átszúrt fejű lány

A bánya alatt átkelünk egy kis patakocskán és a völgy túloldalán folytatjuk az utat. Itt már mohos kövek hátán kanyarog az ösvény. Ezt visszafelé tapasztaltuk, mert felfelé összefüggő hótakaró borított mindent. A völgy még szinte aludt, a nap lassan kezdett csak bekukucskálni a hasadék mélyére, az éjszakai dermedtségből nehezen ébredt az állatvilág. Csend volt, olyan csend, amilyen a méhben lehet. Olyan csend, amikor az észlelhető világot csak valami megfoghatatlan, boldog béke választja el tőled. Én ezért az élményért járok a szabadba, és megyek fel a hegyre. Ki tudja, mai "rohanó világunkban" hány ember tapasztalhatja ezt meg? Most ilyen bankcsődök vannak, olvastam az interneten.

 

 

Kék fénykép

Az ösvény nem túl nehéz, szépen cikk-cakkol, érezni a tempón, hogy évszázados út ez, bányászok, vadászok, és még ki tudja kik használták, nagyon rég óta. A völgy átellenes oldalán egyik hegy a másik után mutatja meg magát. Olyan ez, mintha valami koreográfia hívná őket színre. Kopott bércek, szinte szabályos gúlák, aztán egy felszakadt, csipkés gerinc, alatta kőtenger, majd egy másik tömb, oldaláról porhót húz köpenynek a szombati szél. A lélek csordultig telik, majd azon is túl, már a zsebeidben is az van. Tudod, amikor elkészíted egymás után a DSCN-1034, DSCN-1035, DSCN-1036 képeket és mindhármon ugyanaz van, de csak nyomod a gombot, mert magaddal akarod vinni a házadba, meg akarod mutatni másnak is. Majd a képernyőn kinyitva csalódottan azt mondani: ez mégsem olyan.

 

 

DSCN_1035

Az útról már látni a gerincet, nagyon közelinek tűnik. Talán ott, azután a kanyar után, talán...
És aztán ott van. Egy kicsiny amfiteátrum, közepén egy smaragdzöld tóval. A szél megfordul, így a tó körben hullámzik.
A nap szemből süt, a hullámok hátán csillogva játszik a fény. Nem tudok, nem akarok többet írni róla, mert lehetetlen. Elmondhatatlan. Aki tudja, úgyis tudja. Aki pedig soha nem húzott bakancsot a lábára, annak hiába citálom tovább.

 

 

 

 

Csendben teázunk a bezárt menedékház teraszán. Én ugyanolyan fényképeket készítek. Felszaladok a déli oldalon és onnan is csinálok pár képet. 20 percet töltünk el a bolygón kívül, majd szedelőzködünk. Háromnegyed egyre vissza kell érnünk Palúba. A tó széléről, a Mócheni völgy nyílásából ma látni mindent. Az Alpok végtelen láncai egymás mögött, mintha egy tenger hullámai lennének. Jégkék-hófehér...

 

 

Csodálatraméltó párom, Betti szintén beszámol, képes összeállításban legtöbb túránkról, így erről is, itt.
Ha a sok betű fáraszt, a stílusom idegesít, de egyébként érdekel a Dolomitok, akkor mindenféleképpen ott a helyed. Meg egyébként is. Olvassatok több Bettit! : )

A következő túra inkább egy elmerengős séta, csapongás, mészkőháttér előtt, csendben, nyugalomban, helytörténetben. Amolyan "SzSz". Szandálos-sztorizós. A terjedelem ennek megfelelően, még magamhoz képest is, bő lett. Elnézést kérek.

Mára egy Lagorai-túra volt betervezve, ami sajnos elmaradt. Sokszor olvashatjuk mindenféle hegyifelszerelés-gyártó anyagán, hogy az XY-Systemnek hála, mostmár tényleg nem számít, milyen az idő, elindulhatsz, a határ a végtelen! Hegyre fel!!! Szerintem, ezeket a sorokat egyetlen esetben sem gyakorlott hegymászók, vagy tapasztalt túrázók írják. Itt, ahol lakunk, azért ez nem egy igazi, cudar hegyi világ. Caldonazzo két völgy találkozásánál fekszik. A falu alatt folyik a Centa patak a Brentába, hogy onnan az utóbbi, kétszeresére duzzadva robogjon a mosolygós raftingosok segge alá, Contéban. Szóval egyrészt nem vagyunk nagyon magasan (cca. 500 méter) és a völgy is elég széles ahhoz, hogy a szelek meglassuljanak. Ugyanakkor, ha itt csendeskén esik az eső, nem indulok el egyedül egy gerinctúrára, ami az Erdemolo-Pizzo Alto-Hoabonti-Gronlait-Fravort lett volna. Egy villámos, 40km/h-s szeles, csapkodós, jégesős dolog még a Szeleta-gerincen sem lenne poén, nemhogy 2000 méter felett... Úgyhogy ma inkább nem megyek sehova. (Aztán végül bejártuk az itt leírt séta elejét, kontrollnak. Egyszerűen muszáj menni, na.) Hanem itthon szépen leírom a Lanzinoi utat, hiszen kétszer is jártam rajta, de egyszer sem írtam róla.

Szóval pici falunk már a római korban is ismert hely, nevének eredetéről a mai napig csattogtatják a nyálukat csavartmintás mellénykéjű történészek. A legelfogadottabb elmélet szerint az "erősített ház" szóösszetétel állhat a név mögött. De ez most mindegy, a lényeg az, hogy jó régen lakik itt ember, és csinál mindenfélét. Olyannyira, hogy a XIV. század legelején a tiroli főherceg ideküldi egyik jóképű spanját, hogy építsen egy fallal körülvett házat, az udvaron állítson fel egy stabil tölgyfaasztalt, hogy a környék tanyáiról neki beszedett adót, a helyiek korrektebb ergonomiai körülmények között fizethessék be. Így épült fel a Trapp kastély, ami nem kastély, de a neve ez, mindegy...


A dolog pikantériája, hogy a kastély feletti dombon a Sicconik őrbástyája állt, mintegy a trentói érsek hatalmát szimbolizálandó. Hogy a falu konkrétan kihez tartozik, még nem sikerült rájönnöm, de ahogy fejlődik olasztudásom, és helytörténeti ismereteim gyarapodnak, még visszatérünk erre. (A Sicconi torony évszázadokat élt túl, majd az első világháborúban osztrák-magyar utászok felrobbantják a picsába, mert jó támpont tüzérségi beméréshez. Szomorú, de mi kúrtuk el.)


Szóval pici falunk fontos. Ráadásul jelentős, középkori útvonalak metszésében helyezkedik el. Egyrészt a Trentót Vicenzával összekötő gyalogút halad rajta keresztül, másrészt a Sugana völgybe itt ereszkednek le a Vigolana fennsíkról az állattenyésztők is, ugyanakkor maga a völgy fontos hadi út is, amikor a trentói érseknek baja van Velencével, erre sétáltatják alakzatban a zászlót, le és fel.

A Trento-Vicenza út egy szakasza a Centa völgyében fut. Ez a szakasz is roppant jelentőséggel bír, hiszen összeköti a Lavarone-, és Luserna fennsíkokat a Centa völgyében lévő malmokkal, fűrésztelepekkel, másrészt a Vigolana fennsíkján élő állattenyésztőkkel.
A Lavaronén laknak a környék legtehetségesebb építőmesterei, ácsok, kőfaragók, kőmívesek, Lusernában készül a környék legfinomabb csipkéje, a fennsík látja el krumplival az egész felső Valsuganát. Nem beszélve a mészégetőkről, és a kiterjedt erdőségekről, ahol az elsőrangú faanyag árnyai alatt vadászik mindenki, akit mozgat a műfaj.

Ehhez képest a Centa völgyében egyik malom a másikat éri, mindegyikben működik fogadó is, a köztük található részekre hordják a legények Vattaróból az állatokat inni, és visszafelé azok hátán szállítják fel a polentát, a darát, lisztet, fűrészárút, bármit, amit a barom elbír.
Caldonazzóból és a környékről jut friss hal a hegyekbe, gyümölcs, és takarmány, illetve távoli vidékek finom árúja, kelmék, szerszámok, bőrárúk, kisipari szakfinommunkák, ez és az.

Szóval a Centa völgyében csak éjjel ül meg a por, egyébként nagy a forgalom. A mai logikával azonban mégis nehezen értehtő, hogy ilyen fontosságú utak miért nem a bérceket megkerülve, a völgyekben haladnak? Manapság minden épkézláb autópályát, meg vasútvonalat igyekszenek így vezetni. Nos, egy megrakott társzekérnek nem kell különösebben dönteni a pályát, hogy bevegyen egy szűkebb jobbos kanyart, a sebesség ritkán nagyobb, mint egy "kilépő" ember tempója, így a szintkülönbség adta lassulás inkább megéri, mint kétszer annyit menni kerülővel. Azaz, inkább toronyiránt, nehezebb terepen hamarabb odaérni, mint kisebb vesződséggel, de esetleg csak másnap. Egyes, flanelinges, láncdohányos történészek hozzáteszik azt is, hogy ezidőben nem tanácsos a forgalmas völgyekben járni, ahol sok az utonálló, meg bandita, meg kéjnő.

A post címadó útja a Lanzinoi út a Centa katlanjától vezet fel a Lavarone fennsík északkeleti részére, hogy ott a gyalogos utazó eldönthesse, hogy Luserna, avagy Folgaria felé indul tovább. Az út története a bajor időkig nyúlik vissza, azaz legalább 700 éve jártak rajta az első trekkerek.
Manapság a prózai "217" nevet viseli, és a Centa San Nicolói alpesi társaság kezelésében nyújtja az egyik lehetőséget a fennsíkok megközelítésére.

Caldonazzóból a centai aszfaltúton indulunk el, felfelé a völgyben. Jobbra elhagyjuk az utolsó malmot, amiben jelenleg egy fűrészt mozgat a víz ereje, márha használják. Az épület elhanyagolt, a trapp gróf egyes lovainak téli szálláshelye a ház. Embert ritkán látni ott. Haladunk tovább, az egyre szűkülő völgy almáskertjeit Aone zárja, ami egy négyházas község. Itt, még mindig aszfalton átjutunk a Centa fölött, majd az útról balra letérve, a patakparton folytatjuk az utat. Ez a duplanyomos utacska juttatja el a grillezőket a patak teraszaira. A patak medre nagyon széles, mert  hóolvadáskor, és a június-júliusi kiadós esőzésekkor nagyon sok vizet szállít.

Az eróziót megállítandó "belépcsőzték" az útját, illetve a medrében kanyargásra kényszerítik, okkersárga markológépek segítségével. Szóval a grillhelyeket elhagyva már lassan Centa S. Nicolo alatt járunk. A patakparton áll az Acropark, ahol kedvesem dolgozik, illetve a Parco Fluviale első eligazító táblája. Mert az út innen tanösvény, ami növény, állat, avagy helytörténet, az rajta van. De erről majd egy másik posztban.

A völgy egyre szűkül, utunk a hajdani malmok romjai között vezet. A XVIII. század végén megépült egy másik mítikus út, a Stanga, ami miatt a Lanzinoi lassan veszített jelentőségéből, egészen az első világháború kezdetéig, amikoris K.u.K. utászok alagutat robbantottak a Friccán, és megépült az a hadi út, amit a mai napig használnak a Folgariára, Lavaronéra hajtó autósok.

A Centa völgye lassan álomba merül, a malomkerekek megállnak, és magányos túristákon kívül más nem jár az úton. Nem is út ez már, csak turistaösvény. A 217-es. Elhagyjuk az utolsó előtti malmot, a két nyomból egy lesz, egyre nagyobb sziklák között sétálunk, míg elérkezünk a víz által vájt sziklakaréj közepébe. Itt áll az utolsó rom, hajdanán fogadó volt, illetve vámszedő hely.

Itt balra, a Folgaria felé fordulunk és megkezdjük a szűk egy órás cikkcakkot a hegyre felfelé. Az ösvény jobb oldalán egy sziklagörgeteg és vízmosás, balra az a sűrű erdő, a Vallampach vízesését távolról is hallani.

Előbb egy írtásra érünk, majd egy kis hegyi szentélybe. Az egyszerű építményben egy öntöttvas dísz, gótikus stílusban mutatja Máriát a kisdeddel. Valahonnan valószínűleg letört és felhozta valaki. Mellette kicsiny réztábla, egy hegyjáró öreg emléktáblája. A fülkétől balra az eklézsia perselye.

Pár perc szusszanás után, folytatjuk utunkat, átkelve a Vallampachot tápláló patakocska medrén. Állítólag a Lavarone tó vizét szállítja a Centába, de egyesek szerint egy földalatti tó is táplálja. Mindenesetre a fennsíkon megfigyelhetőek más karsztképződmények is, miért ne?
Nemsokára furcsa kereszthez érünk. Felirata alapján egy meggyilkolt lány emlékműve. A felirat szerint szemtanúja volt egy gyilkosságnak, és a gyilkosok őt sem kímélték. A sziklaszirtről ledobták a mélybe.

A kereszt alatt letépett vadvirág, és egy elégett teamécses. Nem messze innen csatlakozunk a Stangához. A Stangát a XVIII. században építették, mert az egyre nagyobb terheket húzó kocsiknak kényelmesebb nyomvonalú útra volt szükségük. Aztán egészen az első világháborúig ez lett a fő összekötő út a Brenta völgye és a fennsíkok között. Állítólag még a hatvanas években is használták, vakmerő autósok az utat.
Jelenleg le van zárva, egyes részein leomlott az út, vagy a víz vitte el, más részein a ráomlott sziklák zárják el az utat. A helyi hegyivezetők szerint via-ferrata felszereléssel mászható. Én nagyon szeretném bejárni, igazi legenda ez az út... Ha sikerül, még írok róla.

Szóval csatlakozunk a Stangához, az út egyre lankásabb, majd egyre szélesebb lesz. Talpunk alatt már a középkorban letett, azóta simára kopott kövek maradnak el, majd zsombolyok mellett, Carbonare fölött kibukkanunk a főútra. Elmegy mind a 150 dagadt motoros, felszáll a füst, kiáll a csengés a fülből, és folytathatjuk utunkat balra, hogy elérjük az út névadó települését, Lanzinót.

Lanzino a helyi, fennsíkra jellemző településszerkezetet mutatja. Egy sor ház, délre néző ablakokkal, a szintvonalra párhuzamosan.
Az intimszféra sérthetetlenségénél fontosabb volt, hogy télen, a nagy hidegben a házak a szomszédukat is melegítsék, és viszont. Az állatok a földszinten, hogy testmelegük is a családot melegítse, a takarmány a padláson, hogy megfogja a meleget.

Lanzinotól nem messze Bertoldi következik, igazán remek cukrászdával, itt gyorsan be is tolhatunk egy capuccinot, helyi, diós-almás strudellel. No, ez a lanzinoi régi út, aminek a leírásával már tartoztam egy ideje.


Jó étvágyat, és könnyű hetet kívánok kedves mindnyájunknak. Szevasztok.

Ui.: Félve írom le, mert aztán majd rossz idő miatt elmarad, de 21-én a Val di Funesbe készülünk, a Günter Messnersteigre, majd meglátjuk. Valami biztos lesz, legfeljebb egy Piz Levico...

Ui2.: Hobe, de kerékpározni is fogok, de az OB után most egy hónapig nem ülök fel, majd októberben elkezdem újra az edzést.

Szombaton ez lenne a terv, ha minden úgy alakul, és mindenki úgy akarja. Gleccsertót mindenkinek!

Lago di Erdemolo, A Lagorai lánc nyugati oldalán. 2213 m

- Merényi Dániel fogalmazása -

A barátnőmet Bettinek hívják. Szombaton felmentem az Acroparkba, mert ott dolgozik. Ott meg is találtam őt délután. Amikor megérkeztem a parkba, szájoncsókolt Betti és felhívta a figyelmemet egy piros pólós, idősebb férfira.
- Nézd, ő ott, piros pólóban, Mario - mondta. Közben a drótköteleken férfiak és nők másztak, meg csúsztak. A gyerekek nevettek. - Mario hegyivezető, és nagyon erős! - mondta Betti. És valóban! Abban a pillanatban egy kövér bácsi egy drótkötél közepén rekedt. Becsúszott odáig a görgőjén és ott megállt. Ekkor Mario felmászott mellé a kötélre, és saját magát, meg a bácsit is áthúzóckodta a legközelebbi fára. Valóban nagyon erős, pedig nem is izmos! -gondoltam magamban.
Később bemutatkoztunk egymásnak.
- Jó estét kívánok, én Merényi Dani vagyok.
- Szervusz, Én pedig Mario vagyok. Betti már sokat mesélt rólad.
- Tényleg?
- Tényleg.
Ezután megkérdeztem, hogy nem-e vezet-e túrát a közeljövőben, valahová?
- De igen, holnap elmegyünk Dél-Tirolba, a Venosta völgybe, a Trentinói Alpinista Társaság Centa San Nicolói szervezetével. Ha van kedved, gyere velünk! -mondta Mario.
- Dehiszen ez csodálatos! - lelkendeztem és Betti is.
- Még utána kell néznem, hogy maradt-e hely az autóbuszban, és ha utánanéztem, felhívlak! -fűzte hozzá Mario.
Nagyon elkezdtem félni, hogy mégsem lesz hely. Stresszemet Mario nutellás kenyerekkel oldotta.  Mindhárman befalatoztunk a tápláló csemegéből.
- Jujj, de jó lenne, ha lenne hely! - izgultunk végig a parkból lefelé, Guido borsózöld Volkswagen Bogarában, amivel levitt minket a parkból, haza, Guido, Bettit és engem. És valóban, este visszahívott Mario, hogy de! Remek!
Lelkesen elkezdtem bepakolni a hátizsákomba. Ez a hátizsákom 42 literes, Salewa Summit 42. Van egy másik 42 literes hátizsákom, egy VauDe Marmolada 42. De az nem ennyire jó, mint ez, mert a béna hátizsáktervező bácsik a háti hálóra varrták a vállpántokat, amitől a járás ütemére nyikorog az a szar, mint a kurvaélet.

A hátizsákomba tettem pótzoknit, egy rövidujjú és egy hosszúujjú pólót. Nem felejtettem el betenni az elsősegély-készletet, a multifunkciós zsebkésemet, egy térképet, a digitális fényképezőgépemet, 2 méter nyolcas kötelet, gyufát. Előrelátóan az elemózsiának is hagytam helyet.
- Az esőkabátot nem teszem be, hanem a hajnali hidegben magamon viszem fel - mondtam Bettinek.
- Szerintem a kamáslit viszont tedd be! - tanácsolta Betti.
Hallgattam párom előrelátó figyelmeztetésére és a kamáslikat elhelyeztem hátizsákomban. Később kiderült, hogy igaza volt neki akkor.
Kora éjfélkor feküdtünk le, mert tudtam, hogy holnap hajnalban kell kelni. Nem tudtam aludni az izgatottságtól, így rágyújtottam volna egy-két cigire, de már nem dohányzom.
Másnap 3.45-kor keltem, és főztem egy gecierős kávét. Betti adagját a főzőben hagytam, hogy ha felébred, neki is legyen kávé abban, ott, amit megihat, ha felébred majd reggel és kijön a konyhába Betti.
Az útra három szendvicset készítettem. Kettőbe gyulai kolbászt tettem és bajor, nagylyukas sajtot, meg mustárt, a harmadikba pedig füstölt lazacdarabkákat és ugyanolyan sajtot. A szendvicseket készülékben megsütöttem és papírzacskóba tettem. A zacskóba tettem még műzliszeleteket is. Két, félliteres kulacsot töltöttem meg csapvízzel a csapnál. Gondosan rájuk csavartam a kupakot, így tettem be őket a Summit 42-be. A kávé után kakálnom kellett.
Azután felöltöztem. Itthonról 5 órakor indultam el. Mivel aznap a nap 6.45-kor kelt, még sötétségbe botlottam az ajtón túl. Felkapcsoltam a kezemben vitt kerékpáros lámpát. - Bárcsak lenne fejlámpám! Akkor nem kellene tartanom ezt a szart, mint egy hülye fasz, és két kézzel botozhatnék! - gondoltam magamban.
A gyülekező Centa San Nicolóban volt, a Pizzeria előtt, 6-ra. 6-kor. Nagyon kellett igyekeznem, hogy a 387 méteres szintemelkedést és a négy kilométeres távot kurvanehéz terepen, töksötétben letudjam egy óra alatt.
Girardi után motorhangra lettem figyelmes. Nahát! Hiszen ez Mario egy bordó színű Mercedes Benz Sprinterrel!
- Gondoltam, ha ezen az úton jövök, megtalállak rajt'! - Mondta volna Mario, ha pesti lett volna, de így azt mondta inkább: "rajta", olaSUL.
- Köszönöm, Mario! - köszöntem meg Marionak.
Addigra, az esőkabát és az eröltetett tempó miatt ömlött rólam az undorító, büdös verejték, és befagyott a picsám, emiatt.
5.50 perckor értünk a találkozóhelyre, így volt időm átvenni az izzadt, dagadt testemre az egyik pótpólót.
A busznál már sokan gyülekeztek. Mivel közben hat óra lett, a busz elindult. A buszban Mario tájékoztatott minket, hogy a célterepen az időjárás eléggé szar, emiatt három alternatív túratervet is készített. A Sesvenna menedékházba mindenféleképpen felmegyünk! - mondta lelkesen Mario. Éljen! - kiáltottunk fel, mosolyogva.
A busszal Trento - Bolzano - Merano - Slingia útvonalon érkeztünk meg Slingiába.

Violettfarbige Blumen a Gasthofon in Schlinig

Itt már párás-ködös-esős idő fogadta alpinista csoportunkat. Mivel rajtam kívül mindenki olasz volt, azonnal ittunk egy kávét. Ez rendszerint segít. Most viszont nem segített, így muszájkellett elindulnunk a párában fel, a picsába, a Sesvenna menedékházba. Az út egy kilométerig (kilométeren keresztül, át) aszfaltozott úton vezetett. Ezeket az utakat télen sielők használják, anorákban. Mi a csoport után, öt perccel indultunk csak el.

Scheissenwetter in Weg

- Wir sind schnell!

- Majd utolérjük őket! - mosolygott sunyin Mario, akivel közben már összebarátkoztam.
És utol is értük őket, közben egyre nagyobb lett a köd. Egy órával indulásunk után beértünk a menedékházba. Heréig átáztunk mindannyian. Persze nem ért fel mindenki ilyen gyorsan. A csapatunk edzetlen, meg öreg tagjai csak később jöttek be. Nekik volt esernyőjük is. Műfogsoruk miatt lassabban ettek, de nem siettünk, így ez nem volt probléma. A hüttében volt egy kedves kis macska is, aki mindenbe bele akart enni, a kurva anyját. Marioval kézzel tartottuk vissza a tányéroktól, mert egyébként beleevett volna.

 Katzen dürfen nicht davon unserem Platten essen!

A hüttében sok időt töltöttünk. Először egy korsó Weizent ittam 3,5 euróért, majd egy gulyáslevest fogyasztottam 5 euró értékben. Az ezután rendelt eszpresszókávéért 1,5 eurót, míg a búcsúzóul felhörpintett Coca-Coláért 2 eurót fizettem. Mondhatjuk, hogy összesen 12 eurót költöttem el ott. Ezalatt az idő némileg kitisztult.

Hütte Sesvenna

Ex Hütte Pforzheimer und eine kleine See

Mario tanácsára elindultunk a hosszú túrára, a Vernung alatt, hogy egy nyergen áthatolva az Oberdorfer Talban ereszkedjünk az Oberdorfer Almig. Itt is ittam egy sört, és fényképeztem.

Das Haus und ein halb-Peugeot 106

Eine grosse, grüne Talitschka und eine kleine, rote Talitschka.
(Eine für Papa und eine für sein Sohn.)

Az Oberdorfer Almban tehenészet is van, így meg lehet kóstolni a finom, tőgymeleg tejet, házi joghurtot, házilekvárral és áfonyás omlettet is lehet kapni. A tanyasiak nem voltak vendégszeretőek, mert olaszul beszéltünk. Szartunk rá és továbbindultunk.

Zerzertal

Az Almtól a Zerzertalban folytattuk túránkat. Itt a kolompoló tehenek és szaraik között finom gomba nő, Mario és egy másik férfi - akinek sosem tudtam a nevét - műanyagdobozba szedett is néhányat. Mondjuk Marionak finom textilzsákocskája van erre a célra.

Möchtest du diese Pilz?

- Ebből fenséges vacsorát lehet készíteni! - gondoltam volna magamban, ha a nadrág eddigre nem dörzsölte volna putéra a combom két oldalát belül, a zsákom alatt. Inkább arra gondoltam így: Veszek egy elasztikus anyagból készült alpinista nadrágot, rohaggyak meg! A Zerzertalból a Petschwaldon St. Valentinbe érkeztünk.

Schönlandschaft dem Süd-Tirol

A busz már várt ránk. A buszban 56-an jöttünk el erre a túrára. Ebből 46-an jöttek fel a hüttébe, majd onnan Mario túrájára már csak összesen tizen mentünk el. A többi takony, gyáva, erőtlen, nagyhangú, pipogya fráter is jól érezte magát, viccelődtek. Mi el voltunk fáradva nagyon, de szerencsére nekik helyettünk is volt nagy hangjuk.
St. Valentinből rövid kitérőt tettünk Glorenz városkába.

Kuk mal, wie schön ist Gludenz!

Glorenz középkoros település, egy vár alkotja, amelyet házakkal és utcákkal építettek be. Érdekes volt a sok vastag fal, és alacsony ajtó. Szerencsére én egy gnóm senki vagyok, így nem vertem be a fejem. Mario viszont magas, mert hegyivezető, emiatt ő beverte egyszer.
- Vigyázz a fejedre! - mondtam, de akkor már késő volt.
Mivel a buszsofőrünknek egy nap csak 15 és fél órát szabad vezetnie, ezért el kellett indulnunk hirtelen. Arra azért még volt idő, hogy vegyünk eredeti Südtiroler Speck-et.
- Ez az igazi, a trentinoi csak hitvány másolat! - mondta Mario.
Glorenzből már eseménytelenül telt az utunk, a felhőszakadásban.
Este nyolcra érkeztünk vissza Centába, ahol a pizzeriában még ittunk egy pohár bort és megbeszéltem a Trentinoi Alpinista Társaság Centa San Nicolói szervezetének vezetőjével, hogy én és a kedvesem, Betti jövőre átkéreckedünk hozzájok, mert az nekünk jobb lesz. A Trentinoi Alpinista Társaság Centa San Nicolói szervezetének vezetője azt mondta, jó.
Centából egy kedves bácsi lehozott a lakásunkig. Itthon Betti már aludt, de felébredt, ahogy bejöttem az ajtón és szeretettel üdvözölt.
- De jó, hogy hazaértél! - szaladt a karjaimba. - Mesélj, milyen volt?
- Kurva jó - válaszoltam. Meg azt is, hogy én is szeretlek.

VÉGE

Miért jó szombaton megismerkedni egy kedves hegyivezetővel? Azért, mert vasárnap elvisz a Val Venostába, egylevegőre! : ))) Kelhetek 4.30-kor, hogy 6-ra Centában legyek. Persze oda is gyalog megyek. Még úgy sem voltam a Sommin, amikor pitymallik. Holnap este fényképes beszámoló a túráról. Jóccakát!

Szombaton megcsináltam az első, szóló Vigolana traverzemet. Illetve mondjuk így észak-dél traverzemet. Ez így nagyon egyszerűen hangzik, pedig nem volt az. A nyár biciklizéssel és hazalátogatásokkal telt. Élsportoló sohasem voltam igazán, kivév ifi-kajakos éveimet, viszont azt inkább lendületben éltem meg, semmint fejben. Ez az év (olimpiai év) volt az első, amikor komolyan készültem egy versenyre, és gyakorlatilag minden adott volt, hogy...ami aztán nem következett be. Az OB szereplésem kudarc a számomra, de olyan kudarc, ami inkább motivál és erőt is ad. Egy dologgal viszont szembe kel néznem, azzal, hogy 31 éves vagyok és fiatalabb már nem leszek. Bölcsnek kell lenni annyira, hogy felmérhessem, mennyi értelme van még heti 12 edzéssel agyonbaszni magam, avagy mennyi nincs. A másik pedig a számtalan hazalátogatás volt a nyár folyamán. Azt kell mondjam, hogy egyre terhesebbek a ritmusváltások, a cibálódás, Bettin is látom, hogy egyre nehezebben viseli azt a néhány napot a fővárosban, amit viszont muszáj...és a jövőben is muszáj lesz. De nem ennyit. Itt lakunk, Caldonazzoban a veneto-i és trentin Pre-Alpok keleti részén és kész. Hozzánk bárki jöhet. Az ezer kilométer onnan is éppen olyan sok, mint innen. Kész.

Betti blogjában, de asszem itt is leírtuk már, hogy a Vigolana a kedvenc hegyünk. Minden reggelhez, a frissen főtt kávé illatához hozzátartozik a látványa a konyhaablakból. Arányos, méltóságteljes. Elérhető, de mégis távoli és tiszteletet parancsoló.
Egy éve tudom már, hogy van egy bivak, egy menedék-kunyhó az északi részén. Eddig még nem jutottam hozzá, hogy a Paludei-től induló, 444-es úton jussak el oda, így mindenféleképpen ezt szerettem volna megcsinálni. Bettus dolgozott, de nekem muszáj volt már menni, muszáj volt, egyszerűen muszáj, a rengeteg stresszt, mocskot, lelki szarakodásokat leráncigálni magamról, amit csak hegyen lehet. Nekem a hegy kell az emberré egyszerűsödéshez. Mivel Sebőék is tegnap érkeztek, így estére már mindenféleképpen vissza akartam érni. A cél így a bivak volt, aztán majd meglátom fent milyen és mennyi idő van, hogy hogyan kell visszatérnem.

A bivak 2030 méter magasan van, egy fadeszkákkal bélelt, egyszerű, fémvázas, acélborítású, egyterű kunyhó.
A szokásos 328-on megyek egészen a körtésig, ott jobbra fordulok Campregheriben, a méhész melett tovább, majd Girardi, onnan egy kavicsos meredélyen Pian dei Pradiba. Itt már nyüzsögnek a nyugatnémet motorosok, én nem tudom baszki, mi a gyönyörű ebben. Én a lábaimon utazom, neke ne gyere baszki azzal, hogy neked ez a szabadság... Egy ki nem fizetett motoron, bőrbe szorítva fosni minden hajtűben úgy, hogy a negyvenes szottyadtmellű csajoddal csak mikrofonon keresztül tudsz beszélni...hallod?! Köszi.

Innen egy jelöletlen ösvényen keresztül jutok kedvenc kis falucskámig, Frisanchiig. Most is csináltam róla pár képet, mert mindig csinálok, annyira a kedvenc falum ez a Frisanchi.

És innen a legszebb a Vigolana. Itt még felhő takarta a szirtet, ahol a bivak van. Reméltem, hogy tisztul majd annyit mire felérek, hogy tudjak csinálni pár képet. De ha nem, hát nem. Nem a fotó a lényeg, hanem a hegy meg én.
Frisanchi szélén található a Paludei menedékház. Nem is menedékház ez, hanem inkább hegyi vendéglő. Kocsival is fel lehet jönni idáig, aztán kiszállni a Vibramban, inni egy kávét, kicist összepiszkolni a botot, mondjuk a Dos del Bue-ig, ott is inni egy kapucsínót, majd hazaérve elmesélni a havernak, hogy a Dolomitok már túl kommersz, és inkább a négyezresek...
Most is van pár nyugdíjas, a reggel óta szedett gombákat válogatják. Az akció után körülbelül tíz kiló gomba marad a kuka mellett. Ennek mi értelme van? Majd én is fogom anyádat az éjszaka közepén, egy Ikarusszal elviszem, azt' Szeged előtt kibaszom a prérin, hogy bocs, mégse.
Sokkal több ember jár a természetbe, mint amennyinek helye lenne ott, szerintem. De ez egy személyes és nagyon halkan elpuffogott vélemény.

A Paludei egyébként a trentinói alpinisták menedékháza, dehát inkább víkendcucc ez, gyerekmászókákkal, meg állatsimogatóval, mint menedékház. Egyébiránt már itt is 35 méterrel magasabban vagyunk, mint a Kékes.

Frisanchiból indul a honvédségi kétnyomos, amiből jobbra ágazik a 444-es. Végre. Milyen régen várok erre a pillanatra! A tábla szerint 3.5 óra innen a bivak, most 11 óra van, nem baj, ha kilépek. Az ösvény meredeken emelkedik, Gyökérlépcsőkön keresztül barna erdőtalajon emelkedik egyre meredekebben az ösvény, egészen a Val Largáig. Itt is látszanak a június végi nagy esőzések eróziói. A turistautat elmosta az eső, a túlparton látszik a folytatása, odáig valahogy el kell keveredni. A bot visszakerül a zsákra, mert a kezeimre is erősen szükség van.
A túloldalon keresztút. Innen EE besorolású az ösvény, azaz "Alpesi út, csak gyakorlott túrázóknak" ilyenkor mindig elbizonytalanodom, hogy én mi vagyok. Vagyok-e eléggé gyakorlott? Aztán mindig a kiváncsiság visz tovább és nem a tudat, hogy nekem "szabad" már.

Az út melletti fenyvest lassan felváltják az embermagasságú cserjék, majd odaérek a sziklák lábához. Egyedül vagyok, csak a felettem elhúzó Roma-Zürich járat Pratt-Whitney hajtóművei szabdalják cafatokra az unalmában megszületett felhő testét. Halkan hallom a repülőt.
Előttem ott a hegy. A látvány leírhatatlan. Körülöttem gomolyog a felhő. Nem jutnak eszembe a felszámolhatatlan vállalkozásom TEÁOR számai. Nézem a sziklákat és nem gondolok semmire. Halkan sírok.

Aztán elindulok lassan, a bakancsom alatt a konyhaablakból fehér foltként látszódó kőomlás. Benne cikkcakkol az ösvény. Aztán ott a fal, benne drótsodrony, van, ahol a bakancsnak csak a talpélét lehet használni. Aztán egy sarkon túl ott van a bivak. Mindig mosolyogni kell, ha meglátom. AZ én házam, az én váram. A hely, ahol a legjobb lenni. Fel akarok rá venni hitelt. Havonta akarom törleszteni. Persze nem.
Nem akarok birtokolni semmit már az életemben, mindenem megvan.

14 óra múlt pár perccel. 5 órám van sötétedésig. Ahhoz pont sok, hogy ugyanazon az úton menjek vissza, amin jöttem. Ahhoz pont kevés, hogy a Becco di Filadonna csúcs érintésével, végig a gerincen menjek a Casarotáig, majd onnan a déli falon le. Mégis ez utóbbit választom. Lehetne még északra ereszkedni, Vattaro felé, de onnan sokat kellene mennem aszfalton, arról meg már írtam feljebb, mennyi kedvem van ma bármi, civilizált dologgal találkozni.
Így viszont sietnem kell. Azonnal teljesítménytúrává változik az út. A bivaktól az első száz méter igényel fokozott figyelmet, kicsit sziklát is kell mászni, de utána a gerincen vezet az út. Fenséges. Minden tiszta, minden ott van a helyén. Érted a világot, magadat, a céljaidat, a hibáidat, az erényeidet.

 

Minden pompásan átlátható és érthető. 20 perc alatt elérem a csúcsot. Csinálok pár képet, de a felhő alatt csak éppen dereng a völgy a játékházakkal. Tovább! A Casarotáig a nagy, 1958-as erdőtűz elszenesedett törzsei között kanyarog az ösvény. Itt is van egy vízmosás, ami jelentősen megváltozott, mióta itt jártam. Szerintem a térképeket is át kell majd rajzolni. A menedékházig többé kevésbé meditatív unalomban rohanok. Lefényképezek egy lepkét, és közben azon gondolkodom, hogy hogyan kellene eltávolítani Török Ottót a sportállamtitkári pozíciójából.

Azon gondolkozom, hogy így, ismeretlenül is picsán rúgnám az Ottót, vagy pofán verném. Azon gondolkodom, hogy a Smittpali bácsi mennyire odamondogatott az olimpia kapcsán mindenkinek, közben meg ilyen nyálkás férgek, utolsó kis parazita köcsögök meg ott verik a faszukat a szüleim meg az én adómból az irodájukban és szopatják a titkárnőjüket. Azért gondolom, hogy legalább a titkárnőjüket szopatják, mert ezen kívül kurvára semmi mást nem csinálnak. Tessék utánanézni, hogy mit csinált ifj, Török Ottó, két éves, NUSI elnöki pozíciójában. Mondjuk ki kellett pihenni azt az erőfeszítést, amit a magyar országúti kerékpársport szétbaszása igényelt.
Szóval, kedves olvasó, most, hogy olvasod ezeket a sorokat, szeretném, ha tudnád, hogy Ottó, és ki tudja, mennyi haverja még, a te pénzedből ÁRT a magyar sportnak. Éppen most is árt neki, amíg ezt olvasod. És olyan sportvezetők, mint a nyálcsattogtató Smidt Pali bácsi asszisztálnak hozzá. Az elmaradt (elmaradt?) öt olimpiai érem ezeknek az embereknek köszönhető. Nem Feri, nem a zsidók, nem a neonácik, a buzik, hanem ezek az emberek vették el tőlem, tőled, tőlünk.
Ottó két éve, egy örzővédő-duóval megerősítve, Oakley napszemüvegben, és FUBU térdnadrágban akarta kizavarni a Cornix versenyzőit a Millenárisról, mondván, hogy koszos futárok, kik ezek? Akkor éppen a Magyar Kerékpáros Szakági Szövetség elnöke volt. És nem ismerte fel az akkor legeredményesebb pályaversenyzőknek még a MEZÉT sem.
Ez az ember két évig "foglalkozott" az utánpótlással (sic, sőt mekkora sic, bazmeg, nem?) és jelenleg éppen sport államtitkár. Érted?

Na ezen dühöngtem magamban és nem is tudom, hogy jutott eszembe, aztán már röhögtem magamon, hogy álljál már le. Beértem a Casarotához. 15:35 nem is rossz. Itt már nem Albertoval találkoztam, hanem két kedves nővel, ők vezetik most a házat. Minden példás rendben, a ház előtt egy fehér pulyka legelész, szevasz.

Sokat nem merek üldögélni, pedig már marja a tejsav a combomat,a jobb térdem is fáj. De legalább már tudom, hogy innen már csak két rövidebb, durva szakasz jön, közötte pedig erdészeti utak, ahol már a bot sem kell, mert csak lassít. A visszautat a 442-őn, majd a Paludei-Sindech úton, és onnan le már többször leírtuk, így nem fáradok vele. Így is hosszú már ez a poszt.

Végül hétre érek haza, így kilenc és fél óra alatt sikerült megcsinálni a Vigolana traverzét

Ezt én szép teljesítménynek tartom, noha nem igazán a sport-értéke miatt járom a hegyet, hanem mert jó. Menj te is. Indulj. A gombákat hagyd a picsába, hagy éljenek tovább, csak menj.

Csóka családnak!

Ui.: A lanzinói utat leírtam már? Nem? Na, majd legközelebb.